Az antiszemitizmus a kormánypropaganda szerint ugyan hivatalosan nem létezik, de továbbra is jelen van a hétköznapokban, mondja Gáspár-Singer Anna író, aki a NOA antiszemitizmus elleni budapesti konferenciájához írt színházi jeleneteket. Az író szerint nem tesz jót egy kisebbségnek, ha jelen van a gyűlöletkeltés egy társadalomban még akkor sem, ha közvetlenül nem az ahhoz tartozókról szól.

Sport, biztonság, gyűlöletbeszéd, gyűlöletbűncselekmény, oktatás, holokauszt-megemlékezés, média, többek között e témák mentén írt Gáspár-Singer Anna író színházi jeleneteket a zsidó élet mindennapjairól a NOA antiszemitizmus elleni konferencia alkalmára, amelyeket az Itt és Most Társulat adott elő. A konferenciát a Cseh Köztársaság Nagykövetségén rendezték meg, ahol részt vett többek között a miniszterelnökségről a civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár, magyarországi vallási vezetők, valamint a brüsszeli székhelyű – és Európa sokszínűségének elismeréséért küzdő – CEJI igazgatója, magyarországi ifjúsági szervezetek képviselői. A konferencia és a színházi jelenetek kapcsán beszélgettünk a szerzővel.

Szerinted mennyire van antiszemitizmus ma Magyarországon?

Hivatalosan nyilván nem létezik, hiszen Orbán Viktor pár éve nulla toleranciát hirdetett az antiszemitizmussal szemben, ami ettől függetlenül továbbra is jelen van a hétköznapokban. A NOA projekt Magyarországra vonatkozó jelentése és ajánlása egyébként elég pontosan megfogalmazza, hogy mi az egyik legnagyobb probléma itthon: miközben a kormány egyfelől látszólag mindent megtesz annak érdekében, hogy a zsidó közösség barátságos és biztonságos közegben éljen, értsd ezalatt azt, hogy zsinagógát újítanak fel közpénzből, vagy hogy pezsgő zsidó élet van Budapesten, és rendszeres fizikai atrocitástól sem kell folyton tartani, mint mondjuk a minden szempontból vadabb kilencvenes években, ugyanakkor

a migránsok, a melegek, vagy általában véve a másság elleni, a hétköznapokban – így a médiában, a közbeszédben vagy az utcán – jelenlévő propaganda nagyon is nyugtalanító.

De ha csak a Soros-elleni kampányt vesszük, az ott megfogalmazott „üzenet” éppen eléggé beszűrődött az iskolákba vagy a munkahelyekre, sőt, az utca egyik napról a másikra tele lett gyűlölködő feliratokkal. Egy kisebbségi közegnek, azt gondolom, soha nem tesz jót a gyűlölet semmilyen formája, még akkor sem, ha épp konkrétan nem is róla, az ahhoz tartozókról szól.

Voltak-e személyes rossz tapasztalataid?

Igazából azon lepődöm meg, ha valakinek, aki valamilyen szempontból „más”, vagy valamely kisebbséghez tartozó, soha nem volt semmilyen rossz tapasztalata. Nekem ez, még ha nem is hangzik túl jól, eléggé alapélményem, bár tény, hogy bizonyos beszélgetésekbe, vagy mondjuk úgy, vitákba, amelyek egyértelműen az antiszemitizmusról, a holokauszttagadásról, a rasszizmusról, homofóbiáról stb. szólnak, és egyébként bárhol jelen vannak, így a kultúrában vagy akár az irodalmi életben is, ma már nem megyek bele. Viszont ott helyben jelzem, hogy ez nagyon nem oké. A szomorú az, amikor ezzel a véleményeddel, mondjuk egy nagyobb társaságban tökéletesen egyedül maradsz.

A megírt történetek közül melyeket emelnéd ki legnagyobb problémaként?

Mivel komplex, a hétköznapok szinte minden területére kiterjedő problémáról van szó, ezért azt mondanám, hogy az általam írt jelenetek leginkább együtt képesek érzékeltetni a – sokszor kifejezetten abszurdba hajló vagy tragikomikus – magyarországi helyzetet.

Miben segíthet egy ilyen konferencia?

Maga a jelentés – amihez a jelenetek egyfajta illusztrációként vagy gondolatébresztőkként kapcsolódtak – mindig az adott kormányzat számára fogalmaz meg ajánlásokat, ezért szeretném azt hinni, hogy mindez minimum figyelemfelhívásként működik.

Szerinted az irodalom, a művészet segíthet-e előrébb lendíteni a társadalmi kérdéseket? Hiszel-e az érzékenyítésben?

Az irodalom és általában véve a művészet azért is jó, mert kérdéseket fogalmaz meg, amelyek segítségével tovább gondolhatjuk az ott megfogalmazott problémákat.

Mindez fontos az érzékenyítéshez és a figyelemfelhíváshoz, de önmagában nyilván nem elégséges. Az oktatásban továbbra is óriási szükség lenne a prevencióra, a kisebbségekkel és általában véve a mássággal kapcsolatos, valóban hiteles – és nem propagandaszerű – információ-átadást egyszerűen nem lehet megspórolni, amennyiben valódi változásokat szeretnénk.