Nem az legfontosabb kérdés, ki megy fel a Tórához, hanem hogy ki jön be egyáltalán a zsinagógába.
Hallottam egyszer egy történetet, amiről nem tudom, hogy valóságos-e, de olyan gyönyörű, hogy muszáj igaznak elképzelnem. Állítólag egy budapesti zsinagógában évekig minden szombat reggel megjelent egy idős hölgy, nagy hálós cekkerrel – szemmel láthatóan a piacról jött –, és a szombat reggeli tóraolvasás alatt a női karzaton szunyókált egy kicsit. Mire véget ért az istentisztelet, ő is felkelt, és hazament, és feltehetően folytatta háztartási kötelezettségeit.
Alvó nő a karzaton, piaci cekkerrel: csábító volna azzal kezdenem, hogy ez a kép szimbolizálja a magyar nők helyzetét a zsidó közösségeken belül, csak sajnos nem lenne igaz.
Vidéki kisvárosban nőttem fel, mindig is tudtam, hogy zsidó vagyok, sokat olvastam erről, de valódi zsidó közösségi életnek nem voltam – nem lehettem – része. A közeli nagyvárosba jártam kamaszkoromtól néha zsinagógába, de aktívabban a Budapestre költözésem, valóban rendszeresen pedig a fiam születése után, mivel a zsinagógai közeg enyhítette a gyes alatti izolációt. Mára a családi és a társasági életem jelentős része zsidó közösségekhez kötődik, az időbeosztásomat a zsidó ünnepek tagolják. Van közösség, ahová tartozom és sok más közösséget is ismerek, tudok tájékozódni a különböző irányzatok között, ismerem az intézményrendszert. Vallásos életet élek, bár a hit spirituális vonatkozásai hidegen hagynak, a judaizmusra inkább egyfajta praktikus pakként tekintek, ami segít otthonosan berendezni a teret és az időt, ráadásul, mivel kiadói szerkesztő vagyok, közel áll hozzám a zsidóság írottszó-központúsága, filológusi hagyományszemlélete.
Milyen a nők helyzete ezekben a közösségekben?
Nem tudom azt mondani, hogy a nők ki vannak zárva bizonyos színterekről, mert ezek a színterek nagyon sokfélék és nagyon tagoltak.
És vannak reform, egalitárius és progresszív közösségek is (sőt, van, ahol progresszív ortodox közösségek is), amelyek egyre kevésé tűnnek párhuzamos valóságnak a neológia szempontjából sem, a különböző közösségek egyre inkább párbeszédképesek. De igazából még a neológ közegek sem kínálnak a férfiaknak olyan, valóban értelmezhető előjogokat, amelyekből a nők kevésbé részesülnének.
Ma a nőknek nem emancipációra van szükségük elsősorban a zsidó közösségeken belül, hanem választási lehetőségekre, és mindenekelőtt az ismeretekhez való könnyű hozzáférésre, hogy tudatosan választhassanak. Nem azzal a kérdéssel szembesülnek ugyanis először, hogy milyen jogosítványokat kaphatnak az imarendben egy közösségen belül, hanem azzal, hogy utat találnak-e egyáltalán a közösségekbe, vagy ha már részei azoknak, nem hullanak-e ki belőlük, vagyis a közösségek elég vonzó ajánlatokkal tudnak-e szolgálni a számukra éppen úgy, mint a férfiak számára.
Tapasztalatom szerint a létező zsidó közösségeknek egészen más kérdései vannak a gyakorlatban, mint azokon a szimbolikus színtereken, ahol a szokások feletti őrködés jellegzetesen magyar neológ stratégiái és a szekuláris, modern hétköznapok konfliktusa zajlik. A magyar neológ zsinagógákban az egyik ilyen kérdés az, hogy a nők beszámítanak-e a minjenbe, és kihívhatók-e a Tórához. A 2022-es Hunyadi téri Megila-olvasás ezért volt valóban forradalmi a neológ intézményrendszer szempontjából, de próbáljuk meg – komolyan mondom: próbáljuk meg! – elmagyarázni ennek a tettnek a revelatív voltát egy a zsidó hagyomány intézményrendszerében nem járatos barátunknak. Relatívvá válik annak a forradalmisága, hogy a bimához léphetnek a nők, egy olyan társadalomban, ahol már lehetnek repülőpilóták és végezhetnek agyműtétet. Arról nem is beszélve, hogy legtöbbünket nem a női mivoltunk akadályoz meg a tóraolvasásban, hanem az, hogy egész egyszerűen kevesen tudnak és olvasnak jól héberül, ahogy egyébként a zsinagógába járó férfiak nagy része is.
Nem az legfontosabb kérdés, ki megy fel a Tórához, hanem hogy ki jön be egyáltalán a zsinagógába.
Nem lehet, hogy épp a szokások és a hagyományok reflektálatlan összekeveredése, a zsinagógai rítusok ezoterikussága, néhol muzealitása az, ami távol tartja azt, akinek talán adhatna valamit ez a hagyomány? Honnan tudja, aki ismerős nélkül betéved egy zsinagógába, mikor kell felállni, mikor kell leülni, ha nem szól hozzá senki? Honnan tudja, mi történik a bimánál, a tóraszekrény előtt, egyáltalán mik ezek? Mi köze van ehhez? Milyen ajánlatokat tesznek a zsidó közösségek a számunkra, hogy megszólítsanak minket? Pedig talán még soha nem volt nagyobb igény, mint most – egy tömeges izolációval súlyosbított világjárvány után, egy háborús konfliktus szomszédságában, az online kapcsolattartások szimulákrumvilágában –, hogy megtapasztaljuk, milyen valódi közösségekhez kapcsolódni, és ezen keresztül erőt meríteni a hagyományok nagyobb időtapasztalatából.
Zsidónak lenni lehet egyedül, de vallásos életet nem lehet közösség nélkül élni. Egészen egyszerűen nem ilyen a hagyomány logikája: a minjen nem azért fontos, hogy férfiak legyenek együtt, hanem annak a megtapasztalása miatt, hogy bizonyos imák csak közösen mondhatók, amiért például gyász esetén is különösen kötelező közösségben lenni.
Közösség pedig nincsen ember nélkül, ezért a közösségeknek meg kell hallaniuk tagjaik igényeit.
A zsidóság akkor lesz otthonos a számunkra, ha mindenki a saját alkatának megfelelő szerepet tölthet be a közösségben: választhat, hogy kössön-e tfilint, olvasson-e Tórát, rohangáljon-e a gyerekei után a padsorok között, megismerjen nőket és férfiakat, beszélgessen a rég nem látott ismerősökkel a női karzaton, vagy csak szunyókáljon egyet a mehice mögött.
A cikk a Mazsök támogatásával készült.
