Edith Eva Eger: Reményt kell találni a reménytelenségben

Az összetört szívre nincs gyógyszer, ezért ne próbáljuk gyógyítani a gyászt – mondja Edith Eva Eger, akinek az ukrajnai események 1939-et juttatták eszébe, de ha valamit megtanult Auschwitzban, az épp az, hogy nagyon fontos megőrizni a reményt a reménytelenségben.

Mindössze 16 éves volt, amikor 1944-ben a nácik Kassáról deportálták őt és a családját. A fogságot és a háborút túlélve Amerikába emigrált és pszichológus lett, de még hosszú évtizedekbe telt, mire szembe tudott nézni a saját traumáival. Ezt a lelki utat A döntés című könyvében dolgozta fel, amely 90 évesen egy csapásra világszerte ünnepelt szerzővé tette, azóta pedig megjelent Az ajándék című könyve is.

A 94 éves, Kaliforniában élő pszichológus Kassán született és nevelkedett, míg az életét derékba nem törte a világháború és a holokauszt. Szerinte a történelemnek van hajlama arra, hogy ismételje önmagát. Mintha újra 1939-et látná, de őszintén reméli, hogy téved.

Edith Eva Eger úgy gondolja, a háborúban mindenki veszít. A győztes is veszít, emberek tömegei pedig a semmiért halnak meg.

Egy videoüzenetet is küldött az ukránoknak a remény megőrzéséről, ami állítólag sok százezer emberhez jutott el.

„Szerintem sosem szabad feladni a reményt. Engem ez tartott életben Auschwitzban: a kíváncsiságom, hogy mindig tudni akartam, mi fog történni holnap. Létfontosságú volt számomra a tudat, hogyha a mai napot túlélem, akkor holnap akár láthatom a fiút, akit szeretek. A holnap tehát barátommá és nagyon fontos szövetségesemmé vált”, nyilatkozta Eger a 24.hu-nak.

A pszichológus azt mondja, hogy még a legszörnyűbb élethelyzetekben is van választásunk. Megválaszthatjuk a hozzáállásunkat a világhoz, a gondolkodásmódunkat ugyanis mi hozzuk létre.

Persze kérdés, mit jelent a belső szabadság egy olyan helyzetben, mikor milliók szembesülnek olyan döntéssel, hogy vagy elhagyják az otthonukat egy hátizsákkal, vagy meghalnak, vagy a szeretteiket vesztik el a fronton.

Edith Eva Eger szerint mindössze annyit tehetünk, hogy belülről kifele éljük az életet, ahelyett, hogy tétlenül várunk arra, hogy majd történik valami.

„Nagyon fontos, hogy reggelente, amikor felkelünk és belenézünk a tükörbe, azzal a hozzáállással indítsuk a napot, hogy ma is valamit hozzáadunk a világbékéhez. Szívből kívánom, hogy béke legyen, és megteszek ezért mindent, amit a nagyon-nagyon korlátozott eszközeimmel tudok”, mondja.

Hozzátette, a reményt sosem szabad teljesen feladni. Reményt találni a reménytelenségben egyfajta művészet, ráadásul ebben a magyarok is nagyon jók. A magyarok nagy túlélők.