“Azt akarom, hogy a judaizmusban legyen hely nekem, nekünk. Ahol nem kell megkérdeznem a rabbit, hogy számítok-e, számít-e a szerelmem, a zsidó értékeink és a gyerekeim.”
Van egy flamingó menórám. Minden decemberben ez díszíti a pázsitot a házam előtt. Egy felfújható pingvinnel osztozik a füvön, amely barátságosan hadonászik a karjával, hópehely pulóverbe és Mikulás sapkába öltözve. Az ajtónkat mezüze díszíti, és ha valaki belép hozzánk, akkor láthatja a gyerekkoromból származó trenderlit, amely a férjem karácsonyi harisnyája mellett. A szobában plafonig érő karácsonyfa, amelyen trenderli, menóra alakú díszek függenek, valamint a gyerekünk kiskori tenyerének gipszlenyomata, és egy csorba orrú „Első karácsonyunk”feliratú Mickey és Minnie dísz.
Lesznek, akik elolvassák ezt az írást, és azt mondják rám, csak névleg vagyok zsidó, aki felelős egy kisebbség ünnepének tönkretételéért. Vagy, ahogy a zsdió iskolában mondták, az egyik asszimilált zsidó, aki megölte a zsidó hitet, és befejezte azt a munkát, amit Hitler elkezdett.
Mintha hitünket megölhetné a szeretet.
Túlélők unokája vagyok, akik soha, de soha nem beszéltek arról, amin keresztül mentek. Egy olyan nagypapától származom, aki egy brooklyni bérházban született, egyszobás lakásban élt, ami olyan zsúfolt volt, hogy megharapta egy patkány, amikor a szekrényben aludt a tűz mellett. Egy olyan dédnagymamától származom, akinek a nevét viselem, de akit csak a kézzel írt maceszgombóc levesének receptjéről ismerem. Egy jámbor és buzgó szicíliai római katolikus nőnek a keresztlánya vagyok. Ezen kívül egy olyan apától származom, aki nem egy, hanem két óriási elektromos menórát épített nekem a pázsitra, és attól az anyától, aki karácsonyfává alakította a hanukai bokrunkat abban az évben, amikor hazahoztam a férjemet, „hogy jól érezze magát”.
A férjem cirkuszi előadóktól és tanyasi férfiaktól származik, második világháborús veteránoktól, akik azért harcoltak, hogy a családom szabad lehessen, és sült krumplit és virslit ehessen karácsony este. Hat-, hét-, kilencgyerekes családból jön, és annyi vörös hajú unokatestvére van, hogy megszámolni sem tudom. Van köztük harmonikás és hajóépítő, művészek és akadémikusok, akik még sosem találkoztak zsidóval, mielőtt engem megismertek.
Imposztornak éreztem magam, amikor megkértek, hogy magyarázzam el, miben hiszünk. Emlékszem, mennyire zavarba jöttem, amikor azt hangoztatták, nem is vagyok igazán zsidó, mivel ők engem is befogadtak. De én tudom, hogy a szívemben mi van.
Tudom, hogy a karácsony, a Mikulás, a purimi karneválok és a kabbalat sabbatok egyvelege vagyok. Egyszerre vagyok az a lány, aki bojkottálta a saját bat micváját, és az a nő, akinek az év legjelentősebb pillanata a tashlich szertartás során jön el (A táslich szó eldobást jelent. A szokás neve arra utal, hogy eldobjuk magunktól a bűneinket újévkor – szerk.). Inkább tűnök mű-zsidónak, mint igazi zsidónak, de a tikkun olam (jelentése: meggyógyítani, helyreállítani, átalakítani, transzformálni. bővebben itt) gyakorlata irányítja, hogy ki vagyok és hogyan élek.
Tudtam, hogy amikor feleségül megyek egy férfihoz, akinek a középső neve „keresztény”, kreatívnak kell lennünk, hogy felfedezzük, mi a helyes út a számunkra. Idén lesz a 18-dik (!) házassági évfordulónk, és most már a szerelmünk elég idős ahhoz, hogy igazolja az összetartozásunk. Igazolja, ahogyan éltünk, olyan nem hagyományos hagyományokat teremtve, amely mindenki számára nyitott otthont hozott létre.
A férjem jobb maceszgombóc levest készít, mint a családunkban bárki. Ő az, akit a helyi Chabad hívott, hogy díszítse fel az ablakait. A COVID előtti húsvéti ünnepeink gigantikus, barátokkal és saját magunk által írt haggadákkal teli mulatságokká alakultak.
Ros hásánákor belemártjuk az almát a mézbe, majd meghallgatjuk a YouTube-on a Maccabeats legújabb videóját és évekkel korábbi kedvenceinket. (Semmi sem előzi meg az Aish.com Rosh Hashanah rockhimnuszát.) Szombaton meggyújtjuk a gyertyákat és áldást mondunk.
A gyerekeimmel néha egy zsinagógában is kifejezzük a zsidóságunkat, személyesen vagy online. A Facebook Live-on keresztül sok istentiszteletet nézek az első olyan zsinagógában, ahol végre otthon éreztem magam, és ahol annak idején Kaddist mondtam a szüleimért. Találtam néhány helyi zsidó csoportot, ahol hasonlóan gondolkodó emberek vannak, és közöttük végre nem kell azon töprengenem, vajon elég jó zsidó vagyok-e.
Azt akarom, hogy a judaizmusban legyen hely nekem, nekünk. Ahol nem kell megkérdeznem a rabbit, hogy számítok-e, számít-e a szerelmem, a zsidó értékeink és a gyerekeim.
De alig várom, hogy a judaizmus válaszoljon nekem. Úgy nevelem a gyerekeimet, mint a szüleim: számítunk. Ennél is fontosabb, hogy szeretnek minket.
Az eredeti cikk itt olvasható.
