Németh Zoltán: Ne féljünk befogadóbbak lenni

Az apai zsidó leszármazás legitimációjáról és arról, hogy a zsidó identitás megőrzése szempontjából mennyire fontos, hogy a vegyes házasságból származó zsidókat is befogadja a közösség. Válasz Megyeri A. Jonatán vegyes házasságról szóló cikkére.

Mindenekelőtt szeretném megköszönni Megyeri A. Jonatán válaszcikkét, melyet korábbi írásaimra adott, bár meglepődtem felvetésén, miszerint az én álláspontom nem való egy zsidó újságba. Én örülök, hogy az ő véleménye megjelent, mert úgy gondolom, hogy hasznos és értékes többféle nézőpontot megismernie a magyarországi zsidó közösségnek, és fontos, hogy a rabbinikus judaizmus ortodox álláspontja is megjelenjen ezekben a témákban; és örülök, hogy az olvasók a Kibic Magazin oldalán követhetik ezt a párbeszédet. Ez a megközelítés az ortodox zsidóságtól sem állhat távol, hiszen a Talmud is sok esetben ellentétes álláspontok tanulmányozásával jut el a végső következtetésekig (máchloket lesém sámájim), melynek során olykor az is megtörténik, hogy mindkét vélemény igaznak bizonyul (élu veélu divré elokim chájim). Mivel írásom (legalább részben) hasonlít a szekuláris, reform, rekonstrukcionista, humanisztikus és karaita zsidó közösségek véleményéhez, amelyek együttesen a világ zsidóságának többségét teszik ki, így – bár érthető, ha egy ortodox rabbi nem szívesen olvassa, – túlzás lenne azt kívánni egy zsidó újságtól, hogy ne mutassa be azt olvasóinak.

Korábbi írásom és a rá adott válasz két téma köré szerveződött: a vegyes házasság és az apai zsidó leszármazás legitimációja. Ebben a cikkben e kettőre szeretnék ismét reflektálni.

Először is szeretném leszögezni, hogy számomra teljesen elfogadható, ha az ortodox és konzervatív zsidó irányzatok a párválasztásnál elengedhetetlen feltételnek tartják a zsidó származást (vagy betérést). Egyetértek azzal, hogy statisztikailag így van a legnagyobb valószínűsége annak, hogy a gyermekek vallása/identitása a legközelebb álljon a szüleikéhez.

Amivel vitatkozom, hogy valóban „menthetetlen”-e az az álláspont, miszerint a másik fél származásánál fontosabb, hogy milyen az egyén saját zsidó identitása, és ha ez egy nyitott, befogadó közösséggel párosul, akkor ő is át tudja adni zsidó identitását gyermekeinek.

Megyeri és én számos olyan embert ismerünk, akik (anyai vagy apai oldalról) vegyes házasságban születtek, etnikai, vallási vagy kulturális zsidó identitással rendelkeznek, és a hazai sokszínű vallási vagy világi zsidó közösség aktív tagjai. Ők egyáltalán nem „kivételek”.

Kovács András 2017-es szociológiai kutatásában azt találta, hogy a vegyes házasságból született zsidók 51%-a rendelkezik vallási vagy kulturális zsidó identitással.

A kutató szerint ugyanis „abból, hogy valaki nem zsidó társsal köti össze az életét, még nem feltétlenül következik a hagyomány feladása” és „minél inkább áthatja a zsidó jelleg a gyerekkori és/vagy felnőttkori család légkörét, annál nagyobb valószínűséggel affiliált a megkérdezett.” Emellett megfigyelhető az is, hogy azok, akik csak apai oldalról zsidók – mivel helyzetük a zsidó irányzatok eltérő álláspontja miatt nem tisztázott –, sokszor nagyobb elköteleződést mutatnak zsidóságuk iránt, mint azok, akiknek zsidó státuszuk nem kérdéses, így nem is kívánnak mélyebben foglalkozni identitásuk ezen részével.

József és az egyiptomi pap lányának „vegyes házassága”

Mivel beszélgetőtársam számára korábbi példáim nem voltak kielégítőek, remélem bibliai ősapánk példája meggyőzőbb lesz. Miután József Egyiptomba került és az ország második leghatalmasabb embere lett, a fáraó Potiferá lányát, Aszenátot adta hozzá, akitől két gyermeke született. Bár József gyermekei egy egyiptomi pap lányától származtak, Jákob nemcsak elfogadta őket saját családja részeként, de az eredetileg csak a saját fiai között szétosztott örökségbe is bevonta őket, így Efrájim és Menáse leszármazottai külön földterületet kaptak Izraelben. Kevés ennél egyértelműbb bizonyítékot találhatunk a Bibliában arra, hogy a vegyes házasság – még apai oldalról sem – zárja ki, hogy a gyerekek zsidónak (Izrael fiainak) számítsanak, és hogy át lehet adni számukra őseink hagyományát még akkor is, ha olyan távol van a két szülő származása/vallása egymástól, mint az ősapák hite Egyiptomtól.

Nyitott zsidó közösség jelentősége

Sokatmondó, hogy a válaszcikk nem reagált írásom egyik legfontosabb részére, a vegyes házasságban élő szülők és gyermekeik felé nyitott zsidó közösségek szükségességére.

Az ugyanis, hogy egy vegyes házasságban született gyermek mennyire tudja megerősíteni zsidó identitását, elsősorban attól függ, hogy van-e olyan közösség, amely őt (és adott esetben a szüleit) ugyanolyan teljes jogú tagként fogadja el, mint azokat, akiknek mindkét szülője zsidó.

Mind a 2013-as, mind a 2020-as amerikai Pew Research Center kutatásban azt találták, hogy folyamatosan nő azoknak a vegyes házasságban született fiataloknak a száma, akik zsidóként identifikálják magukat, amit társadalomtudósok (többek között) azzal magyaráznak, hogy egyre több olyan nyitott, progresszív zsidó közösség létezik, amelyek erőfeszítéseket tesznek ezen családok inkluzívabb befogadásáért. Ha az ortodox irányzat képviselői számára valóban a zsidó identitás megőrzése a cél, akkor nekik is fontos, hogy legyenek ilyen közösségek, mivel ezek megtartó erőként szolgálhatnak azok számára, akiknek túl szűk, vagy akik felé zárt az ortodox közösség. Ezek az emberek így továbbra is zsidó közösségben lehetnek, és az őket érő impulzusok tovább formálhatják identitásukat, ami később akár az irányzatok közötti átjárást is lehetővé teszi.

Ki számít zsidónak?

„Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a tórai időkre nyúlik vissza a zsidóság anyai származtatása.” Merész, bár érthető kijelentés ez egy ortodox embertől. Valójában sem én, sem Megyeri nem tudhatjuk biztosan, hogy ki számított zsidónak a tórai időkben. A Biblia inkább a patrilineáris leszármazást támasztja alá (lásd fent), a rabbinikus judaizmus a Talmudban kifejtett magyarázatok alapján a matrilineáris leszármazás mellett érvel. Ahhoz, hogy kialakítsuk saját álláspontunkat, nézzük meg azt a két tórai forrást, amire mindketten hivatkoztunk.

A Talmud (Kiddusin 68b) a következő bibliai versből vezeti le az anyai zsidó leszármazás elvét: „Ne házasodj velük [a Kánaánban élő hét néppel], lányodat ne add fiának, és lányát ne vedd fiadnak. Mert eltéríti fiadat tőlem és más isteneknek fognak szolgálni, és fellobban az Örökkévaló haragja ellenetek és elpusztít hamar” (5Mózes 7:3-4). Mivel az „eltéríti” ige hímnemű alakban szerepel, ezért a Talmud az első eset folytatásaként értelmezi, vagyis, amikor egy zsidó apa hozzáadja a lányát egy kánaánita fiához, aki majd „eltéríti a fiadat”. Ebben az esetben viszont a „fiadat” szó elsőre érthetetlennek tűnik, hiszen ő a feleségül vett lányt tudná eltéríteni, nem a másik esetben szereplő fiút. A Talmud ezért a „fiadat” szót unokaként fordítja, így a mondat teljes értelme a következő: Ne add lányodat a kánaánita fiának, mert a nem zsidó férj eltéríti majd az unokádat az Örökkévalótól. Az pedig, hogy a Tórában mégis a „fiadat” szó szerepel lehetőséget ad a talmudi bölcseknek, hogy a következő tanítást is levezessék belőle: Mivel a Tóra csak az első esetre vonatkozóan használja a „fiadat” kifejezést, ezzel jelzi, hogy csak abból az együttlétből származó gyerek számít a „fiadnak” (unokádnak), vagyis zsidónak. A másik esetben viszont, amikor egy zsidó férfi vesz el egy nem zsidó nőt, az abból származó unoka már nem lesz a „fiad”, vagyis zsidó. Ha ortodox lennék, engem meggyőzne ez az érvelés. Szépen illeszkedik a talmudi logika rendszerébe, és máshol is találhatunk példát a Bibliában arra, hogy a „fiú” kifejezés unokát jelent.

Miért nem tartom mégis „minden kétséget kizáró” bizonyítéknak? Nézzük meg újra az eredeti szöveget: „[…] lányodat ne add fiának, és lányát ne vedd fiadnak. Mert eltéríti fiadat…”. Feltűnhet, hogy van egy egyszerűbb értelmezés is, amely nem változtatja meg a szavak jelentését és nem cseréli fel az esetek sorrendjét sem. A két mondatot egymás természetes folytatásának tekintve, az „eltéríti” ige visszautal az előző mondat alanyára, vagyis a kánaáni apára, aki feleségül kéri fiának a zsidó lányt, illetve aki a lányát adja a zsidó apa fiához. A második mondat így az elsőt folytatva, egyszerűen megindokolja, hogy azért ne tegye ezt, mert akkor a kánaáni apa eltéríti majd a zsidó apa felügyelete alól kikerülő fiút az Örökkévalótól. Véleményem szerint ez az értelmezés sokkal gördülékenyebb és közelebb áll a Biblia szövegéhez. Egyúttal bemutatja, hogy nem szükséges a „fiadat” kifejezés elsődleges jelentését megváltoztatni, és így nem is lehet levezetni belőle az anyai zsidó leszármazás elvét.

A másik tórai rész a következő: „Kiment egy izraelita nő fia – aki egy egyiptomi férfi gyermeke volt –, Izrael fiai közé, és civakodott egymással a táborban az izraelita nő fia és egy izraelita férfi” (3Mózes 24:10). Megyeri érvelése szerint, mivel a civakodás a „táborban” zajlott és a táborban csak zsidók lehettek ezért ez a rész is bizonyítja, hogy egy izraelita nő fia zsidónak számít. Ez egy nagyon elegáns érvelés. Épp ezért meglepő lehet, hogy a karaita zsidó irányzat ugyanebből az írásversből vezeti le, hogy csak az számít zsidónak, akinek az apja zsidó. Nézzük, hogyan érvelnek ők. Mivel az „izraelita nő fia” már a mondat elején szerepel, fölösleges még egyszer megismételni, ezért ha mégis szerepel a Tórában, abból levezethetjük a következő tanítást: Mivel az izraelita nő fiát nem nevezi a Tóra izraelitának, csak a civakodó másik felet, ebből tanulhatjuk, hogy akinek csak az anyja zsidó (izraelita), az nem számít zsidónak. Ha az olvasó hasonlóságot érez a korábbi talmudi okfejtéssel, az azért van, mert pontosan ugyanazt a módszert alkalmazza mindkettő. A Megyeri által felvetett „tábor” problémájára is egy talmudi módszert használhatunk, mely a következő: Amikor a rabbik egy olyan esetet találnak a Tórában, amely ellentétes egy általános szabállyal, akkor úgy érvelnek, hogy épp azért említi meg ezt a Tóra, hogy tudtunkra adja, ez egy kivétel (gezérát hákátuv). Ugyanígy, bár az általános szabály szerint csak izraeliták tartózkodhatnak a tábor területén, a Tóra ezzel a példával közli, hogy az anyai ágról származó zsidók kivételnek számítanak és szintén a tábor területén belül lehetnek.

E két példával reményeim szerint sikerült illusztrálnom, milyen sokféleképpen lehet megközelíteni ugyanazt a bibliai szöveget. Célom nem az volt, hogy elbizonytalanítsam az olvasót a zsidó vallás eredeti leszármazási szabályait illetően, hanem hogy bemutassam,

ha egy zsidó közösség szeretne nyitni azok felé, akiknek csak az édesapjuk zsidó, ezt a judaizmus szent könyveit és módszertanát felhasználva, a zsidó vallás terebélyes fájának legitim ágaként teheti meg.

Véleményem szerint a zsidóság nem nyer azzal, ha bármelyik zsidó irányzat ki akarja magának sajátítani. A mindnyájunkat körülvevő valóság is azt mutatja, így nagyon sok zsidót veszítünk el. Isten a zsidóságon belül sok utat hozott létre, hogy a különböző identitású és világszemléletű emberek számára is lehetővé tegye, hogy önazonosságukat megőrizve kapcsolódjanak Hozzá. Ezek a különböző zsidó irányzatok egymással szövetkezve tudják a legtöbb zsidót megszólítani, írásaimmal ezt kívánom elősegíteni.

Kapcsolódó cikkeink: