Haszidként nőtt fel, ma már világi életet él Berlinben, és megírta a szatmári zsidó közösségről az emlékeit. Már magyarul is olvasható Deborah Feldman Unorthodox című könyve, amelyből a Netflix készített nemrég nagy sikerű sorozatot Shira Haas főszereplésével. Interjú a szerzővel a Libritől.
– Mit gondol, van esély a Szatmár-közösség megreformálására? Hogyan tudnának a kívülállók segíteni ennek a közösségnek?
– Határozottan az a véleményem, hogy van esély a pozitív változásra a Szatmár-közösségen belül. Realista vagyok, tudom, hogy a változás mértéke nem lesz akkora, mint szeretném, de mindez nem von le az értékéből. Változás azonban csak akkor lehet, ha az embereknek igényük van rá; én egyedül kevés vagyok hozzá. Másoknak is ki kell állniuk amellett, amit gondolnak és hogy mit akarnak. Nyilvánvalóan vannak olyanok is a közösségben, akik nálam jóval könnyebben be tudnak illeszkedni a haszid életforma kereteibe, de azt is tudom, hogy sokan szintén börtönben érzik magukat, és egyenlő jogokat szeretnének, ennek eléréséhez azonban nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel. Amikor még magam is része voltam a közösségnek, meg voltam győződve arról, hogy nincs kiút, hiszen senkit sem ismertem a világi életből, és elhitették velem, hogy a kívülállók közül senki sem lesz vevő a közeledési kísérleteimre. Mennyivel jobb lenne a világ, ha az emberek átlátnának a külsőségeken, és meglátnák a maszkok mögött rejtőző embert is. Ha a kívülállók megértőbbek, elfogadóbbak lennének, talán a Szatmár-közösséghez tartozók is nagyobb hajlandóságot mutatnának a változásra.
– Ön kijelentette, hogy továbbra is zsidónak tartja magát, és ma is vallja, hogy a hit elválaszthatatlan az embertől. Most, hogy kikerült a szatmári haszid közösségből, milyen formában gyakorolja a vallását? Más gyülekezethez csatlakozott?
– Azt hiszem, a zsidó vallással való kapcsolatomat nagyrészt a fiam miatt tartottam meg, aki rendkívül pozitívan viszonyul a saját etnikai és vallási identitásához. Látva, hogy milyen örömét leli a zsidó ünnepek megtartásában, a szokások gyakorlásában, úgy döntöttem, nem utasíthatom el mindazt, ami kultúránk pozitív aspektusait képviseli, csak azért, mert megtapasztaltam a negatívumokat is. Ahhoz továbbra sincs túl nagy kedvem, hogy templomi közösséghez, gyülekezethez soroljam magam, de a fiamat nem akarom megfosztani ettől, ezért próbálok a lehető legnyitottabb maradni ebben a kérdésben.
– Most, hogy szabadon, korlátozás nélkül hozzáférhet a világi kultúrához, mivel tölti legszívesebben az idejét?
– Erre könnyű válaszolnom. Nagyon élvezem, hogy egy irodalmi közösség tagja lehetek. Számomra az a tény, hogy nem kell rejtegetnem a könyveimet, nem kell titkolnom, mennyire szeretem őket, a legnagyszerűbb abban, hogy szabad vagyok. Könyvesboltokba járok, felolvasásokon veszek részt, és ünnepként élem meg ezeket az alkalmakat, hiszen tudom, ha nem kezdek új életet, sosem lehetne részem hasonló élményekben. Utazni is nagyon szeretek, szívesen járok múzeumba, kiállításokra, kedvelem a művészfilmeket. Az, hogy szabadon gyarapíthatom a tudásomat, tágíthatom a látókörömet, továbbra is boldog izgalommal tölt el.
– Tartja a kapcsolatot a nagyszüleivel és a rokonsággal? Tudnak arról, hogy kiadták a könyvét?
– Ez kényes kérdés. Amikor elmentem, megváltoztattam a telefonszámomat, gyakorlatilag elrejtőztem, mert féltem, hogy ha megtalálnak, kényszeríteni fognak, hogy visszatérjek. Később, amikor elterjedt a könyv híre, sok gyűlölködő e-mailt kaptam a családtagjaimtól, és ez nagyon fájt. De a kíméletlen üzenetek éppen arra emlékeztettek, milyen szerencsés vagyok, amiért el tudtam menekülni abból a közösségből, és hogy képes voltam meghozni azt a döntést. Azt hiszem, a családom és a közösség mindent el fog követni, hogy a hitelemet rontsa, és bosszút álljon azért, mert megtörtem a hallgatás kötelezettségét. Felkészültem erre az eshetőségre is. A barátaim segítségében bízom.
– Milyen hatást szeretne tenni az olvasóira? Mi a legfontosabb üzenet, amit el akart juttatni az olvasókhoz önmagával és a haszid közösséggel kapcsolatban?
– Azt szeretném, ha az emberek elgondolkoznának azon, milyen nehéz nőnek lenni még ma is. Jóllehet olyan jelenségeket is leírok a könyvben, amelyek másoknak szokatlanok, mégis, az alávetettség érzése valamennyi nő számára ismerős. A haszid közösség működése valamilyen mértékben a szélesebb társadalom működését tükrözi, amely nyíltan vagy burkoltan, de elfogadja ezt az egyenlőtlenséget. Hiszem, hogy a világ fejlődéséhez a nemi egyenlőtlenségek csökkentése szükséges, nemcsak a szélsőséges vallási közösségeken belül, hanem azokon kívül is.
A teljes interjú itt olvasható:
http://nyugatiter.blog/2020/04/a-lazadokra-mindenki-kivancsi-beszelgetes-deborah-feldmannal-az-unortodox-irojaval/
