Utcára vitték a fiatalok a holokauszt-túlélők történeteit

Egy csapatnyi középiskolás ült le idős holokauszt-túlélőkkel beszélgetni, hogy megtudják, milyen volt hasonló korú fiatalnak lenni a világháború idején. A személyes történeteket aztán színházi előadássá formálták és kivitték az utcára is.

A tizennyolc gimnazista a Személyes Történelem produkció keretében ült le kisebb csoportokban beszélgetni nyolc túlélővel, majd az interjúk során megismert sorsokat – vagy sorstalanságokat – színházi előadásban dolgozták fel két színházi szakember, Kallós Viola és Borbás Gergő vezényletével, írja a 24.hu.

A Nemzetközi Holokauszt Emléknapra időzített, január 26-án és 27-én bemutatott Kint sincs senki című produkció nagy ereje épp a személyességben rejlik. Sokat ad hozzá a tudat, hogy mindezt valódi, hús-vér emberek mondták el szemtől szembe a fiataloknak, akárcsak az autentikus és mégis nagyon mai környezet, amiben játszódik. Mert az előadás nemcsak lelki, de fizikai értelemben is megmozgatja nézőt: ugyan a Kazinczy utcai Kőleves vendéglőben indul és ér véget, ám a kettő között a fiatalok végigvezetik a közönséget az egykori budapesti gettó több fontos helyszínén, hogy ott elevenítsék meg az idősektől hallott történteket.

Mindez bármilyen emléktáblánál érzékletesebbé teszi, hogy a vészkorszak elmondhatatlan borzalmai nem a mai világunktól független, messzi-messzi galaxisban zajlottak, hanem azokon az utcákon és tereken, amelyeken nap mint nap járunk, csak általában eszünkbe sem jut, mert épp türelmetlen taxisokat és legénybúcsút tartó brit fiatalokat kerülgetünk. A program egyik célja az, hogy a zsinagógában és az önkormányzatnál tartott hivatalos megemlékezések üzenetét olyan helyekre is eljuttassák, ahol amúgy erre nem nagyon lenne lehetőség.

Kallós Viola szerint ez a személyességre és közvetlen emberi megélésre fókuszáló modell azért bizonyult a leghatékonyabbnak, mert ugyanúgy működik bármelyik országban, függetlenül a kontextustól. Ez a megközelítés áll legjobban ellen az eltérő értelmezéseknek és a politikai manipulációnak is, mert azt a középiskolások is érzik, hogy egy csomó téma át van politizálva Magyarországon, akárcsak azt, hogy a Horthy-kultusz mennyire része a közbeszédnek. A túlélők azonban nagyon pontosan fogalmaznak, amikor a történeteikben felmerül a kollaboráció és a magyar részvétel kérdése.

Az általuk elmesélt történetek nagy része nem náci tisztekről szólt, hanem nyilas suhancokról, akik terrorizálták őket. Ez a fiataloknak is tanulságos szempontokat adott.