Arcpirító volt a helyettes államtitkár beszéde a zsinagógában

Bősz Anett liberális politikus szerint a kormány társadalomszervezési ajánlata, mindennapos szóhasználata, alapjaiban hordozza magában az ember és ember közti különbségtételt. Véleménycikk.

A budapesti gettófelszabadulás évfordulóján méltatlannak tartottam volna szólni arról a gyalázatos beszédről, amit Szalay-Bobrovniczky Vince mondott el a Dohány utcai zsinagógában, a magyar kormány képviseletében. Azonban nem lehet elmenni mellette szó nélkül.

Sokan foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy vajon a 75. évforduló annyit érdemel-e csupán, hogy mindössze egy helyettes államtitkár jelenjen meg a Budapesti Zsidó Hitközség központi megemlékezésén – miközben II. világháborúhoz kapcsolódó évfordulóknak, Németország egy teljes évet szentelt nemrégiben, számos rendezvényen a legmagasabb politikai szinten képviselve a kormányt –, én nem erről szeretnék most beszélni.

Arról az arcátlan cinizmusról szólnék, ami jellemezte a holokauszttúlélők és leszármazottaik szemébe nézve elmondott beszédet, amelynek most csak néhány részletét emelném ki.

A helyettes államtitkár elmondta: Magyarország összefog azért, hogy faji, etnikai, vallási alapon senkit se érhessen megkülönböztetés. Mindeközben az igazság az, hogy a kormányfő maga kezdeményezett újabb gyűlöletkampányt a gyöngyöspatai romák ellen.

Ezt, azóta a kormány számos pozícionáriusa folytatta, megannyi formában. Szalay-Bobrovniczky mindezt úgy mondta, hogy szemmel láthatóan, ő maga is tisztában van a ténnyel: „példamutatással erősíthetők a tendenciák”. Igaza van. Kérdés, hogy a kormány mikor néz szembe saját „példamutatásával”, és azzal, hogy az egész kabinet szintet lépett a kirekesztés tekintetében. A menekültek ellen folytatott gyűlöletkampányt most már egy olyan kampány váltotta fel, amelynek honfitársaink a célpontjai.

Hivatkozott a helyettes államtitkár az Alaptörvényre, amely egyértelműen nem minden magyar polgár, hanem a kétharmad legfelsőbbrendű jogszabálya: a kormány szemlélete átüt a sorokon, több helyen – vallási értelemben már a preambulumban – diszkriminatív, ennek ellenére Szalay-Bobrovniczky úgy beszélt róla, mint az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód garanciájáról. Ez egyszerűen nem igaz.

Beszélt ezen felül arról, hogy a középkorban a zsidók önszántukból költöztek a gettóba, ahol a saját szabályaik szerint tudtak együtt élni, nem volt ez a kifejezés mindig negatív tartalmú. Majd, visszatért a II. világháború borzalmaira, és azt mondta: az áldozatnak mindig van értelme. „Minél nagyobb az áldozat, annál értékesebb.” (Fontosnak tartom itt tisztázni, a holokauszt kifejezés görög eredetű, szó szerinti jelentése: egészen elégő áldozat.) A beszéd e pontján, a sréhen mögöttem ülő holokauszttúlélő hölgy – miután percek óta rázta a fejét, és egymásra pillantgatva hitetlenkedtünk az újabb és újabb gondolatok megfogalmazása után – azt mormolta maga elé: „szemétláda”.

A magyar kormány számos esetben bizonyította, hogy egyik nagy intézményrendszerben sem szándékozik kialakítani az egyenlő bánásmód elvének megfelelő működést. Ugyanez igaz az oktatási-, az egészségügyi-, vagy a szociális ellátórendszerekre. Nemzetközi statisztikák alapján, azok közt az országok közt vagyunk, ahol a leginkább növekedett az antiszemitizmus az elmúlt években, a rasszizmus jószerivel rendszerszintű.

A kormány társadalomszervezési ajánlata, mindennapos szóhasználata, alapjaiban hordozza magában az ember és ember közti különbségtételt. Ennek fényében, ezt a beszédet elmondani – benne megjegyezni, hogy a világban ma több zsidó él, mint a holokauszt előtt –, a gettófelszabadítás évfordulóján, arcpirító hitványság.

A cikk eredetileg a szerző Facebook oldalán jelent meg.