A Mazsihisz nemrég elutasította a reform zsidó hitközségek felvételét soraiba. Az egyik hozzászóló az elutasítást azzal indokolta: egy rabbi ne legyen nő, mert mindenki csak a fenekét fogja nézni. Árvai Péter, a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség Vezetőségi Tagjának írása az ügy kapcsán.
A MAZSIHISZ december 15-i közgyűlésének egyik legfontosabb (ha nem A legfontosabb) témája arról szólt, hogyan viszonyuljon a jövőben a MAZSIHISZ a zsidóság progresszív irányzatának két magyarországi közösségéhez. Ez a több éve tartó vita persze tágabb értelemben nyilvánvalóan a MAZSIHISZ saját magához való viszonyulásáról is szól, hiszen el kellene dönteni végre, hogy a szervezet egy befelé forduló neológia múltban ragadó egyházává alakul, avagy a neve (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) szerint is folytatja azt a fejlődésre alapozó hagyományt, amelynek jegyében maga a neológia irányzata is megszületett a XIX. században.
A végeredmény ismert: sem a MAZSIHISZ alapszabályának módosítása, sem a Bét Orim és a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközségek létezésének társult tagsággal történő elismerése nem valósult meg.
Az előbbiekben röviden összefoglalt, és a magyarországi zsidó közösség szempontjából is kiemelkedő fontosságú vita talán legemlékezetesebb pillanata mégis az marad, amikor az egyik küldött igen sommásan úgy fogalmazott: “egy rabbi ne legyen nő, mert mindenki csak a fenekét fogja nézni”.
Tekintsünk el most attól, hogy – jóindulatúlag feltételezve a vita hevében – sem a levezető elnök, sem más jelenlévő (neológ nők nyilván ebbe a vitába nem szólhattak bele…) ezt a kijelentést nem utasította vissza, és attól el nem határolódott. Ez a sommázat viszont igen jól mutatja azt a tudatlanságot, amely a reformzsidóságot övezi Magyarországon, amely a XXI. századra az Izraelen kívüli zsidó világ legelterjedtebb vallási irányzatává vált.
Raj Ferenc két éve itt megjelentetett cikkében (Mi is a reformzsidóság?) pontosan összefoglalta a magyar reformzsidóság történelmi előzményeit. A progresszív irányzat pedig mára éppen attól vált olyan elterjedtté, mert oly módon kapcsolódik benne össze a zsidó értékrendszer és hagyomány, amely azt a mai világunkban is élhetővé teszi.
A reform éppen attól progresszív, mert:
– egaliter, ahol a nők, a férfiak és az LMBTQ közösség tagjai azonos jogokkal és méltósággal vehetnek részt a vallási életben;
– befogadó, ahol azokat is szívesen látjuk, akik nem részesültek zsidó oktatásban, s ahol mindenki autonóm, modern emberként és a maga tempójában közeledhet a vallási hagyományhoz;
– a zsidóság anyai ágon való öröklődésének a rabbinikus judaizmusban kialakult és szabállyá vált elve mellett elismerjük a zsidóság apai ágon való öröklésének ősi, bibliai elvét is.
Vagyis az amúgy rendkívül sértő megjegyzés nemcsak azért nem helyénvaló, mert még egy ilyen parázs vita keretében is meg kell(ene) tarta(t)ni azokat a normákat, amelyeket másokkal szemben megkövetelünk. Ennél sokkal fontosabb az a megjegyzés mögött (nem) álló értékrendszer, amelyről – immár a reform közösségek létjogosultságának formális elismerése után – együtt kellene gondolkodnunk. Hiszen
csak az egymás tiszteletén alapuló együttműködés biztosíthatja, hogy a mára legnagyobb részt szekulárissá vált magyar zsidó közösség ne asszimilálódhasson a teljes feloldódásig. A reform zsidóság pedig éppen azt tartja az egyik legfontosabb értéknek, hogy megőrizze azt a sok évezredes és oly gyönyörű zsidó hagyományt, amelynek ismerete, valamint újra és újra tanulása teszi csak lehetővé, hogy “hosszú életű légy a földön”.
Összefoglalva tehát egy rabbinőnek a reformzsidók nem azért örülnek, mert a külleme előnyös, hanem mert azt a nagytudású (még a Sulchán Áruchot is ismerő) lelki vezetőjét látják benne a közösségnek, aki ráadásul egyúttal megtestesíti azt az eszményt is, amely a zsidóságnak mindig is oly fontos volt: a lehetőséget az egyenlőségre. Ami bizony még egy zsidó nőnek is kijár!