Zsidó fiatalok hétköznapjairól és közel-keleti utazásairól is írt első, Valami kék című novelláskötetében, amely újszerű hangon beszél a holokauszt utáni harmadik generáció életérzéséről. Gáspár-Singer Anna szerint a közép-európai zsidóságtudat kissé felemás, Izrael léte azonban a fiatalabbak számára is egyértelmű.
A magány, a kapcsolódási nehézségek visszatérő elemek a legtöbb írásban. Miért? Mennyire vagy pesszimista ebben a kérdésben?
A figurák nehézségét elsősorban az a többnyire feloldhatatlan idegenség-érzet okozza, amely meggátolja őket abban, hogy sikerrel tudjanak kapcsolódni másokhoz. Legyen szó akár a férfi-nő relációról, a családról vagy más, a mindennapokat meghatározó közösségről. Én mégsem látom sötétnek vagy kiábrándultnak ezeket a szövegeket, legfeljebb fanyarnak, az irónia pedig szintén gyakori jellemzőjük. Talán ezért is van, hogy az írások sokkal inkább szólnak kis, hétköznapi tragédiákról, ahol a„lényeg” jobbára a figurák tudatában játszódik le. Innen a gyakori frusztráció és a lefojtott agresszió, miközben a felszínen – ahogy azt a külső szemlélő látja – mégis elmarad az a bizonyos robbanás.
Az evés, az ételek, illatok, ízek sok novellában tűnnek fel. Miért használod ezeket a motívumokat?
Részben abszolút élvezeti szimbólumokként, másfelől viszont mint függőségek vannak jelen: a novellák szereplői egyszerre hedonisták, ugyanakkor szenvednek a saját frusztrációiktól és szeretetéhségüktől. A hiány készteti őket arra, hogy – képletesen – felfaljanak mindent maguk körül. Ha azonban egy teljesen más vetületét nézzük, az ételek, és itt jellemzően a közel-keleti ételekre gondolok, a zsidó-arab tematika kapcsán kulturális kódokként is működnek.
A novellák egy markánsan elkülöníthető csoportja zsidó fiatalok hétköznapjait vagy egzotikus utazásait mutatja be. Nem a szokványos módon közelítesz ehhez a témához. Nincs szó a kötetben háborúról, holokausztról. Miért?
Egy ideje különösen foglalkoztat a holokauszt utáni harmadik generáció speciális életérzése, felemás zsidóságtudata, amely másképp, fanyarabban, ironikusabban és kicsit talán kritikusabban jelenik meg ezekben a szövegekben, mint amit megszokhattunk. A novellák majdnem minden szereplőjére igaz egyfajta határátlépés, amely az identitás kapcsán az eltérő kultúrák ütköztetésében is jelen van. Ezzel egyidejűleg viszont felmerül a kérdés, hogy mi vajon kinek a történetét visszük tovább? És itt elsősorban a félelemre, az üldöztetésre gondolok. A Soá annyira távol van ettől a generációtól, olyan megfoghatatlan – úgy is, hogy ennek árnyékában nőtt fel – hogy gyakran nem is tud mit kezdeni a rá nehezedő teherrel. Ez sok esetben jobbára csak a negatív érzéseket konzerválja benne.
Mesélj egy kicsit magadról. Téged milyen személyes szálak fűznek a zsidó közösséghez?
Nagyjából hétéves korom óta tudom, hogy közöm van a zsidósághoz, holott erre a családban előtte soha nem történt semmilyen utalás. Ez az elhallgatás, ahogyan a traumák vagy a tabutémák kapcsán egy család összezár, persze nagyon is tipikus, nagyon is kelet-európai. A harmadik generációba tartozom, a nagyszüleim, amikor megismertem őket, már rég eltávolodtak a vallástól: így ismerem azt a fajta „lázadást”, amely akaratlanul is felhorgad bennünk, ha úgy érezzük, a múlthoz, a zsidó gyökerekhez való kötődést elvárják tőlünk. Folyton kételkedünk, s néha gyanakvással, máskor némi szarkazmussal szemléljük a számunkra túlbuzgónak tetsző, szigorú szabályokra épülő létformát. Viszont ez az a generáció, amely, ha szükségét érzi, hajlandó vitába szállni Izrael létjogosultságáért.
Milyen alapélmények voltak számodra meghatározóak ebben a közegben?
A rendszerváltás után szekuláris családból kerültem be Budapest újonnan megnyílt ortodox gimnáziumába, ami nagyjából olyan érzés volt, mintha a Holdra csöppentem volna. De legalább szembesültem azzal, hogy bizony, a zsidó gyerekek sem ufók, sőt. Az ott eltöltött hat év során aztán ki kellett fejlesztenem bizonyos túlélési technikákat ahhoz, hogy maradni tudjak. A közeg maga egyszerre vonzott és taszított: bizonyos dolgokban nagyon is korlátozva éreztem magam, de ma már mégsem bánom, hogy maradtam. Fontos tapasztalat volt.
Konkrétan mire gondolsz?
Az ortodox közösség elképesztően zárt világ, amelyről mi, kívülállók csak nagyon keveset tudunk. Leginkább amiatt érzem hasznosnak a közöttük eltöltött hat évet, mert ezáltal kicsit jobban betekinthettem ezeknek az embereknek a hétköznapjaiba. Ha pedig az identitás felől nézzük, azt gondolom, ennek kialakításához szintén elengedhetetlen a megismerés.
Az írásokban nagyon sok aprólékosan kidolgozott részlet van, mégis olyan érzése támad az embernek olvasás közben, hogy magától értetődően alakulnak a szövegek. Mi a munkamódszered? Mennyire kell sokszor átmenned egy-egy íráson?
Nem tartozom a kifejezetten tudatos alkotók közé. Nálam inkább mondatok, hangulatok, képek vannak, ezekhez képest alakul a későbbiekben a szöveg. Egyébként épp ezt, az olvasó szemszögéből érzékelt magától értetődőséget a legnehezebb megvalósítani. Ehhez viszonylag sokat kell foglalkoznom egy-egy szöveggel.
Nagyon látványos a kötet borítója, a kék alapszín a kislánnyal és a furcsa szemekkel. Mi a kapcsolódása a kötet címéhez?
A borító kék alapszíne egyszerre érzékelteti a szomorúságot – érdekes, hogy ez az angol nyelvben is blue –, a hiányokat, a különféle vágyakat, amelyek a novellák szereplőit jellemzik. És nem utolsó sorban a színpompás közel-keleti világot is megjeleníti, amelynek a kötetben szintén fontos szerep jut. A szem, amely héberül és arabul ugyanúgy ayn és a könyv hátoldalán látható védelmező kéz, a hamsza szintén kulturális kódok. Az akváriumban úszkáló (hal)szemek, valamint az őket szemlélő kislány pedig arra a folytonos megfigyelői pozícióra utalnak, amely a novellák narrációját is nagyban meghatározza.
Mennyire könnyű elindulni az írói pályán?
Több szempontból sem az. Én például későn indultam, ami azt jelenti, hogy hiába számítok pályakezdőnek, ha a különböző ösztöndíjak csak a harmincöt év alattiaknak nyújtanak lehetőséget. A másik, hogy mostanában sok új, tehetséges szerző van és e mellett átláthatalan mennyiségű cím, viszont a szakma, a szorosan vett irodalmi közeg sajnos nem lett nagyobb. A feladat tehát: kitűnni valahogy. Azt látom egyébként, hogy a rajtvonalnál jelentős segítséget jelent, ha egy pályakezdő író, költő mellett ott áll egy vagy akár több – már befutott – mentor-szerző, akik támogatják, esetleg ajánlják, ami azért is fontos, mert ezáltal a szakma vagy épp az olvasók könnyebben felfigyelnek rá. Ha ez nincs, akkor a figyelemért még inkább meg kell küzdeni.
Érzel-e nehézséget nőként?
Sokan elmondták előttem, hogy ma már szerencsére a nőknek sokkal több lehetőségük van, mint régen, ami részben igaz. De tény az is, hogy mind a közgondolkodás, mind a női szerepvállalás, mind pedig az úgynevezett női témák irodalmon belüli megítélése terén van még hová fejlődnünk. A hétköznapokban is megtapasztalható üvegplafon jelenség pedig továbbra is erősen tartja magát.
A könyv a Bookline-on ezen a linken érhető el:
https://bookline.hu/product/home.action?_v=Gaspar_Singer_Anna_Valami_kek&id=314464&type=22
A kötetből itt olvasható részlet:
