A barátom megvallotta nekem a bűnét, ami kíséri őt, és nap mint nap arra kényszeríti, hogy jobb ember legyen. Megvallotta, mert azt akarta, hogy annak lássam, ami ő valójában. Azt akarta, hogy viszonyunkban ne legyen elhallgatás. Azt akarta, hogy esendőségével együtt lássam, ha nézem őt. Kiss Henriett, a BZSH vezető elöljárója írása a Vári-ügy kapcsán.

A Kibic Magazin nemrég sorozatot indított, amelyben Vári György nyilvános vallomása kapcsán a zsidó élet prominens tagjainak véleményét kérdezzük arról, elfogadhatónak tartják-e, hogy olyan emberből legyen rabbi, aki a múltban visszaélt hasonló pozícióból fakadó hatalmával, és aki az áldozatok kifejezett kérését a jelenben sem tartotta tiszteletben, illetve arról, szerintük kiből, milyen képességekkel rendelkező emberből lehet rabbi?

Alább Kiss Henriett írását olvashatják

Akkor is éppen őszi ünnepek voltak. Jom Kippur után és Szukot előtt. Egyik barátom arra kért, hogy ebédeljünk együtt, mondani szeretne nekem valamit. A barátom egy majd 20 éves történetet osztott meg velem, melynek minden részlete elevenen lángolt benne. Hallgattam, mint lányos anya; hallgattam, mint tanár; és egyre nehezebben, mint barát. Mire a végére ért, én olyan zavartan ültem vele szemben, mint az az eltévedt vendég, aki véletlenül rányit vendéglátójára a mosdóban. Miért kell nekem ezt tudom? Szeretnék én ennyit látni ebből az emberből? Tartozik ez rám? Megköszöntem a bizalmát, oldani próbáltam az elhangzottak súlyát. Otthon azonban még mindig magamon éreztem a terhet, amit az érez, aki szembenéz saját tetteinek következményeivel, és nem talál feloldozást.

A barátom megosztott velem egy történetet. Egy történetet, melyben az ösztönök és a felelőtlenség találkozása fájdalmat és szégyent hagyott maga után. Egy történetet, aminek lehetetlen jó véget adni, jól feloldani.

A barátom rabbinak készül. Közösséget szeretne építeni tanítással, jótékony cselekvéssel. Gyerekeket is szeretne tanítani. Maga számára is kérdés volt, hogy ezzel a történettel lehet-e emberek bizalmát kérni önmaga számára. Úgy érezte, mindenkinek tudnia kell, mert rabbinak lenni több, mint zártkörű Facebook csoportot fejleszteni, ahová csak a minket kedvelőket engedjük be. Mindenkit el kell tudni fogadnia, hiszen bárki beléphet egy zsinagóga ajtaján.

És akkor a barátom, a mostani őszi ünnepek közeledtével elmondta hát mindenkinek. Ha valaki olvasta, vagy látta Sartre Zárt tárgyalását, akkor pontosan tudja, hogy az embertársainkkal megosztott bűneink sohasem találnak megértésre. Abban a pillanatban, ha mások bűnének hallgatói leszünk, -örülve, hogy nem mi követtük el-, a morál emelvényére lépve zúdítjuk rá embertársunkra évszázados bölcsességeinket. Precíz műgonddal vesézünk ki minden általunk elemezhető részletet: hatalom, bizalom, liliomtiprás, erőszak, morális feddhetetlenség …stb. Csakhogy a bűn megvallójának minden szavában a gonosz működését legalizáljuk, és örökre a pokol legszörnyűbb bugyrába taszítsuk, hogy bármikor és mindenkor felmutathassuk: ő a köpködni való bűnös. Mindaz, amit a nyilvánosság elé viszünk, ebben mederben tud csak elfolyni. A középkorban erről szólt a kaloda, vagy a piactéri kivégzések előtti szégyenmenet. Ekkor a Köz ténylegesen köpködhetett, dobálhatott bármit, hogy kiélje emberi esendősége okozta szorongását. Ma ezt virtuálisan teszi, mert ez az eszköz van a kezében.

Az arcba dobott fekália és a kommentek között csak annyi a különbség, hogy az utóbbi szagtalan. De pont ugyanott és pont ugyanakkora szégyenérzetet hagy maga után. És ahogyan a megszégyenítőket akkor sem érdekelte, hogy a felkínált elítélt tulajdonképpen mit követett el, úgy sikkadt el barátom történetének minden fontos részlete az elmúlt hetekben. S maradt belőle egyetlen: az erőszaktevő rabbinövendék.

Amikor először hallottam, ugyanúgy a „na de ilyet hogyan lehet csinálni”, „tényleg a férfiak ennyire ..” típusú gondolatok mozdultak meg bennem. Minden mondattal fájdalmasabban éreztem a fiatal lányok sebeit. Aztán egyre több kérdés merült fel: a tanári szakma, a szülői bizalom, a kamaszok magányügynek tekintett élményei. Aztán a hallgatások, elhallgatások. Bizalomvesztések. Mire a végére értem ennek a sor gondolatnak, ott álltam azzal az ismerettel, hogy mennyire nehéz szembe néznünk azzal, hogy hibáztunk, és nincsen már meg körülöttünk a bűnmegvallás kultúrája. Bűntelennek szeretünk lenni a tökéletesen beállított tokamentes szelfijeink tükrében, ahol egy kis fotóvarázzsal még a fogfehérítőt és a heti háromszor egyórás sportot is megspórolhatjuk. Soványan és csillogó fogakkal nézhetünk embertársaink szemébe a tavaszi napsugár virágszirmokról visszaverődő fényében, hiszen ki vagy mi kikérdőjelezhetné meg azt, hogy csodálatos emberek vagyunk? És akkor ebbe az idillbe valaki belerondít a valósággal…

De ez az ember a barátom. És rabbinak készül. És amikor azt kérdezik tőlem, hogy „Elfogadhatónak tartod-e, hogy egy ilyen múlttal rendelkező embert rabbivá avassanak, lehet-e felelősen rábízni egy közösséget egy olyan emberre, aki már korábban többször visszaélt egy hasonló pozícióból fakadó hatalommal? ” Akkor csak a kétségeimet tudom visszaadni: Bízhatunk-e emberekben rabbikként, akik bűneiket sohasem vallották meg közösségüknek? És amikor azt kérdezik, hogy „Szerinted kiből, milyen képességekkel rendelkező emberből lehet rabbi?” , akkor nekem olyan tulajdonságok jutnak eszembe, mint empátia, tanító, türelmes, elfogulatlan. És ami a legfontosabb, hogyha szükségem van rá, akkor megszólítható legyen.
Én mindezt látom a barátomban.

A kérdés sokkal inkább az: Ki dönthet egy bűnt nyilvánosan megvalló ember felett, ha az nem a Büntető törvénykönyv hatálya alá tartozik? Lehet-e ebben az esetben a Beth Din bölcsességét kérni? És ezen kérdésekre adott válaszok gyógyítják- e az áldozatok sebeit? Segítik- e letenni a terhet mindkét félnek? Ezeket megválaszolni feladat az érintetteknek. Sőt, talán az egyik legnehezebb morális felelősség. Tanácsot sem mernék adni. Nem is tehetem, mert az egyik érintett a barátom.

A körkérdésünkre korábban Radnóti Zoltán főrabbi válaszolt, amely alább olvasható: