“Nem azért teszek, vagy nem teszek valamit, mert elvárják tőlem”

A Schwartz család tagjai, a görcsösen hagyománytisztelő nővér és három öccse, összegyűlnek a szülői házban, hogy megemlékezzenek apjuk halálának évfordulójáról. A családi fészek vicces-szomorú bolondokházává válik. Az Orlai Produkciós Iroda október 9-én mutatta be Deborah Zoe Laufer Szemünk fénye című darabját. A színház.hu a szerzővel készített interjúját ajánljuk.

– A The Last Schwartz, magyarul Szemünk fénye címen futó darabja egy zsidó családról szól. Miért éppen zsidó családról írt?

– Zsidó családból jövök. Ezt ismerem. Az első amerikai premieremen nagyon boldog voltam, mert sokan azt mondták: én nem zsidó családból származom, de ez itt pont olyan, mint az enyém. Éppen ebben reménykedtem. Minél pontosabban írsz meg valamit, annál univerzálisabb vagy. Ami nagyon általános, ahhoz az emberek nem tudnak kapcsolódni.

– A szereplők némelyikének teher a múlt. A hagyományok, amelyek elvileg mankóként segítenék az életünket, egyúttal meg is nehezítik azt?

– A vallás, a tradíció, a neveltetés megszabja, mi helyes és mi nem, mivel kell azonosulnunk, miben kell hinnünk. Ha egy közösséghez tartozol, megmondják, mit tegyél. Lehetsz felnőtt, élhetsz bárhol, megteremtheted a saját világodat, ha hazamész, visszazökkensz a régi rutinjaidba. Ha te vagy a legfiatalabb gyerek, újra kisbaba leszel. Az emberek teljesen másképp viselkednek a családjuk körében. Amikor hazamegyek a szüleimhez, rögtön a hűtőhöz lépek, kinyitom és megnézem, mi van benne. (Nevet.) Újra gyerek vagyok, akivel törődni kell. A rituálék segítséget, könnyebbséget is jelentenek: nem kell külön kapaszkodókat keresnünk, hiszen mindenre kiterjednek az évszázados, évezredes szabályok. Különösen a gyászban fontos, hogy nem marad magára az ember. Én ugyan nem vagyok vallásos, de sok zsidó vallásos rituálé van a darabjaimban, mert gyönyörűek. A nem vallásos, illetve más vallású közönség is erősen rezonál rájuk. A mindennapi életben könnyebb volna gondolkodás nélkül, a szokásokra hagyatkozva tennem a dolgomat, de úgy érzem, minden próbálkozásom előtt kérdéseket kell felvetnem. Magam akarok dönteni. Nem azért teszek, vagy nem teszek valamit, mert elvárják tőlem, hanem azért, mert tudom, meggyőződésem, hogy az a helyes, illetve helytelen. A darabban a négy testvér közül a Norma a „felnőtt”, aki mereven ragaszkodik a vallási és családi beidegződésekhez. Kérdés, hogy mit ér el vele. Végül is mindent elveszít. A fiát is, akit ő maga jelent fel a rendőrségen, mert füvezett.

– Röhrig Géza, a Saul fia főszereplője, költő, bibliaoktató azt mondta: Nézzük meg jól utoljára Auschwitzot, mert miután az utolsó túlélő is meghal, kivész az emlékezetből. Ha nem őrizzük meg mementóként, bármikor megismétlődhet. Ilyen értelemben fontos szerepe lehet a hagyományőrzésnek?

– A zsidó kultúra legnagyobb félelme – ahogy a darabban a szülőket és Normát – sokakat nem enged együtt változni az idővel. Viszont Gene, a harmadik Schwartz gyerek, arra sem emlékszik, mi az a Mezüze. [Pergamenre írt imaszöveg és tok, amit a zsidó otthonok jobb oldali ajtófélfájára helyeznek. Célja: mindig Istenre és törvényeire irányítani a figyelmet. – A szerk.] A tradíciónak, ugyanúgy, mint a nyelvnek, frissülnie kell. Vannak, akiket felháborít, hogy évente új kifejezések jelennek meg a szótárban, pedig a nyelv élő szövet, amely folyamatosan változik. Ha mindenkihez szeretnél szólni, együtt kell haladnod a nyelvvel. Szerintem ugyanez a helyzet a tradíciókkal, a vallásokkal. Az a hagyomány, amelyhez nem talál utat a ma embere, kiüresedik.

A teljes cikk itt olvasható:

https://szinhaz.org/csak-szinhaz/csak-szinhaz-budapest/2019/10/14/minel-pontosabban-irsz-meg-valamit-annal-univerzalisabb-vagy-interju-deborah-zoe-lauferrel/