Újszerűen a magyarországi zsidó fiatalokról

Erec, emigráció, hagyomány és hétköznapok között pulzáló űr, olyan kulturális ütközőpontokon, mint Budapest, Jeruzsálem, Kairó vagy a szomszédos hálószoba. Egy képernyőre fagyott chat-ablak, benne Skype-apuka, egy társkereső-profil választott idézetei. Valami régi, valami kölcsön, valami kék… Gáspár-Singer Anna nemrég megjelent, Valami kék című kötetéből ajánlunk egy részletet.

Működésképtelenné vált családok, az emberi kapcsolatok ironikus, fanyar szituációi és szeretetéhes figurák népesítik be a kötet novelláit. A gyakran határhelyzetben lévő szereplők képtelenek kifejezni, mire lenne valójában szükségük: magányosak, ugyanakkor hedonisták is, e kettősség pedig a kötet egymásba épülő motívumaira – idegenség, a különböző kultúrák közötti átjárhatóság, az egyéni függőség dilemmái – szintén jellemzőek.

Turbuly Lilla kritikus a kötetről

“Gáspár-Singer Anna filmszerűen láttat, jó érzéke van az apró részletekhez: ételek, szagok és illatok, izzadságcseppek, arcvonások, mozdulatok elevenednek meg az olvasóban, miközben pesti belvárosi vagy izraeli és egyiptomi utcákon, otthonokban szemlélődünk a szereplőkkel együtt.  Pontos a kötet címe is: nem fekete, nem fehér. A novellák mögött kiérlelt, az árnyalatokat is fontosnak tartó világkép érződik, a sokszínűség mellett mégis valami egység. Valami kék.“

Gáspár-Singer Anna: Ragtime (részlet)

Ahogy megjelenik az ajtóban, látom rajta, megint rossz napja van. Pengevékony száját még jobban összeszorítja, az arca szürke, tiszta ránc. Mikor ránézek, mindig hányingerem lesz. Hatodik óra töri, pár perc múlva becsöngetnek.

Mirával az ablakpárkányon ülünk, a vastag függöny résnyire elhúzva, hogy lássuk, amikor a tanár belép. Most is onnan kukkolom. Egyelőre odakint várakozik, kigúvadt szemmel figyel minket, folyton ezt csinálja, nyilvánvalóan nincs jobb dolga. Alattunk, a szűk Wesselényi utcán hangyányi járókelők sietnek, egy fürdőköpenybe burkolózott nő a fején színes hajcsavarókkal virágokat rendezget a szemközti ház erkélyén. Egy sor lila, egy sor rózsaszín, az utolsó biztosan kék lesz, találgatom, esetleg az is lila. Koncentrálok, összehúzott szemmel lassan kifújom a füstöt. Maradt még összesen két percünk. Elnyomom a peremen a csikket, és belepöckölöm a semmibe. Mira meg se rezzen, a lába törökülésbe húzva, szótlanul bújja tovább a kezében tartott könyvet. Hosszú szoknyája az ablakpárkányra lóg, az alját kicsit meglebbenti a szél. Feljegyzések az egérlyukból, olvasom a foltos, megsárgult példány címét a borítón.

Léna az utolsó pillanatban lép oda hozzám. Leszel a tükröm?, könyököl rá a térdemre. Nem zavartatja magát, zsebéből púdert, ecsetet húz elő, gyors mozdulatokkal sminkel. Csücsörítve rúzsozza a száját, a szempilláját spirálozza. Elkészül, megrázza a fejét, barna sörénye a vállára omlik. Na, milyen?, kémleli kitartóan a hatást. A kivágott póló nem igazán passzol a földig érő szoknyához, állapítom meg magamban. A csajban, akármit vesz fel, van valami kurvás. Egy ideje állandóan velünk lóg, senki nem szereti igazán. Jó vagy, bólogatok, hogy végre békén hagyjon, fogalmam sincs, mit mondhatnék még. Remélem, bejön majd neki, int az ajtó felé gonoszul.

Becsöngetnek, a nyomorék faszi bebiceg a folyosóról. Két hónapja van itt. Béna szövetpantallókat hord, ötvenes, egyedül él, mint az ujjam. Legalábbis valaki ezt mesélte a béből. Még csak nem is zsidó, nem értem, mi a francot keres egy ortodox suliban. Az a valaki egyik nap látta lesurranni a tanárt a közeli kocsmába, ahová lerobbant alkeszek járnak piálni. Elképzeltem Szögest, ahogy a kacska lábaival oldalazva, feltűnés nélkül igyekszik lejutni, aztán a pultnál bánatában bedob egy felest, utána még kettőt.

Ha felidegesítjük, vörös képpel kalimpálni kezd a béna csuklóival, tisztára olyan, mintha integetne. Közben érthetetlen szitokszavakat köpköd. Minden órán röpdogát írat, utána Mirát és Sárit felelteti. Most épp a felvilágosult abszolutizmus a téma, amazok össze-vissza makognak, a csóka önelégülten somolyog a székében. Szinte látom magam előtt, ahogy esténként erre élvez otthon, az üres, lakótelepi lakásában a poros könyvei meg a hervasztó cuccai között.

Léna óra alatt néha húzza kicsit a nyomit, sóhajtozik, rebegteti a pilláját, halkan nyögdécsel, mialatt a pasas magyaráz. Legtöbbször alig tudom visszafojtani a röhögést. A szemezésbe egyszer beszállt Mira meg Sári is, sikerült a tanárt totál kiborítani, vörös fejjel botorkált ki a teremből. Akkor azt hittük, nem jön többet. Jött, és azonnal bosszút állt Miráékon, nekem pedig, mert párszor röhögni mertem, ha meggebedek, akkor se hajlandó négyesnél jobb jegyet adni. Egyedül Lénától tart, a csaj bármit csinál, Szöges békén hagyja. Mikor Léna kezdi a műsort, a fazonnak egy pillanatra megrándul az arca, próbál úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Fel se néz, darálja tovább az anyagot. Bosszúálló kis szukák, szűrte egyszer a foga között, kifelé menet a teremből, karnyújtásnyira voltam tőle, véletlenül hallottam meg. Látszott rajta, teljes szívéből gyűlöl minket, és ha tehetné, rögtön megszabadulna tőlünk.

Pedig három éve jól indult minden. Az iskola megnyílt, özönlöttek a vendégek, művészek, üzletemberek, híres rendezők jöttek, mindenki ránk volt kíváncsi. Egy Auschwitzot túlélt költő a művészet szabadságáról beszélt, és az órán zoknikról írt verset. A híres filmrendező azt kérte, ha jelt ad, a Hősök terén kezdjünk el egyszerre rohanni, mind az ötszáz gyerek. Egy kövér festő, aki szuszogva vánszorgott fel a lépcsőn, portrékat készített rólunk, és a tenyerünkből jósolt. Hatalmas testét, mint valami lassított felvételen, végigvonszolta a termen, a szebb lányoknak megsimogatta az arcát. Egy fiad lesz, nem fogsz sokáig élni, vartyogta, azzal az ölébe ültetett két másik osztálytársammal együtt. Szöges leginkább erre a nagydarab fickóra emlékeztet, bár feleannyi háj sincs rajta, mint azon a másikon volt.

Az osztály a három év alatt kicserélődött, sokan elhúztak egy másik gimibe, ahol nem kell feleslegesen ájtatoskodniuk. Az unalmas emberek helyett még unalmasabbak jöttek, és még nagyobb sznobok. Ügyvédek, orvosok, butikosok gyerekei, persze egyikőjük sem vallásos, mégis úgy tesznek, mintha számukra az lenne a nap fénypontja, hogy naponta kétszer imakönyvvel a kezükben ide-oda billegnek.

Egyedül Miráékkal vagyok jóban, ők is itt ragadtak, mint én. Egy ideje ugyanúgy utáljuk a kötelező hosszú szoknyát, az imákat, a vacak kóser kaját. Hanna állítólag a nagymamája miatt maradt, aki örömében vörösre sírta a szemét a megnyitón, amikor elénekeltük a Hatikvat, hogy a kisunokája végre normális helyre került. Sári a szülei kedvéért, akik a nyolcvanas évek végén jöttek rá, hogy zsidók. Anyámék is úgy tudták, jó nekem itt. Az elején még nagyon akartam a sulit, apám rám hagyta, anyám pedig rögtön beszerezte a zsidók nagy kézikönyvét, lelkesen hívogatta az igazgatót. Nem volt szívem kiábrándítani. Az évnyitó előtti nyáron végig arról ábrándoztam, milyenek lesznek a zsidó gyerekek, később kiderült, az osztályban egyedül nekem nincs héber nevem. Az első jom kipurkor huszonnégy órán át böjtöltem, a Kol nidrére is elmentünk a nagyapámmal, aki akkoriban döntött úgy, megint eljár majd zsinagógába. Farmerban voltam, elfelejtettem szoknyát húzni, a dzsekim hátulján ott virított a felirat, „think pink”. Nem értettem, miért bámul úgy mindenki.

Gáspár-Singer Anna “Valami kék” c. első novelláskötetét október 22-én 17 órától mutatják be az Írók Boltjában.
A szerzővel Szekeres Niki és Torma Mária beszélget.

https://www.facebook.com/events/463636524235342/