A Kol Nidré ma a zsidóság legismertebb imája, pedig a kezdetekben a nagy rabbik „buta szokásnak” tartották. Európában Talmudokat égettek miatta, és a zsidóság szenvedéstörténetében is kivette a maga részét.
Hagyományosan a Kol Nidré soraival veszi kezdetét a jom kipuri imádság, az arámi nyelven előadott liturgia a zsidóság sorsát több ponton is érintette. Az izraeli Beit Hatfutsot, a Zsidó Nép Múzeumánk blogja néhány évvel ezelőtt több, a Kol Nidré imával kapcsolatos történetet is összegyűjtött.
Az első történet, a liturgia eredetével és a zsidó vallás nagyjainak hozzáállásával ismertet meg. A Kol Nidré pontos eredete ugyan nem ismert, szövege azonban valamikor az 500-700-as években, a geonim (bölcsek) elnevezésű tudós rabbik időszakában született.
A nagy tiszteletben tartott tudós elithez tartozó geonim Babilóniában, a mai Irak területén éltek. Háj gaon és Amram gaon rabbikat a legkimagaslóbbak között kell említeni, a leghíresebb pedig minden bizonnyal Szaadja gaon volt, akinek Hittételek és vélemények című könyve a legfontosabb zsidó filozófiai műnek számít a középkorból. De például a peszachi hagada vagy a szidur nevű imarend is a geonim bölcsességének terméke.
A Kol Nidré ezzel szemben valószínűleg nem az egyik tudós rabbi műve. Erre abból lehet következtetni, hogy a geonim, kiváltképp Amram gaon, eléggé ellenezték ennek a liturgiának a bevezetését, mivel „buta szokásnak” tartották azt. A geonim és más későbbi talmudtudósok, mint például Maimonidész vagy Rási is azért aggódtak, hogy a Kol Nidré miatt a hívők nem veszik majd elég komolyan a fogadalmaikat. Végül 1565-ben Joszef Káro csatolta hozzá a jom kipuri imádsághoz a Kol Nidrét a zsidó vallási törvények alapművének számító Sulchán Áruchban.
Karel Gott – Kol Nidre (1967)
Karel Gott – Kol nidre/Vsechny sliby (Kol nidrei) traditional, arr. Zdeněk Marat Sedm písní a pochybnost/Seven Songs And Doubts (1967) #JomKippur
A második történet 1242 júniusába, egyenesen Párizs egyik főterére repít vissza, ahol több tucat szekér várakozik megrakva a babilóniai Talmud több ezer példányával. Nem sokkal később a szekerekből hatalmas máglyák lesznek, a könyvégetést pedig a lelkes tömeg élén egy Nicholas Donin nevű hitehagyott zsidó is elégedett mosollyal kíséri végig.
A Talmud-égetések a középkori Európa egyik népszerű antiszemita hagyománya volt, Franciaországon kívül Itáliában és a mai Ukrajna területén található Podóliában is rendeztek hasonló eseményeket. A legismertebb párizsi könyvégetést azonban az teszi különlegessé, hogy egy tárgyalás előzte meg, amelyet IX. Lajos francia király palotájában tartottak meg.
A tárgyaláson Donin azzal vádolta meg a zsidókat, hogy a fogadalmakról szóló Kol Nidré ima szövegét arra használják, hogy kibújjanak a fizetési kötelezettségek alól, és meglopják a nem-zsidókat. A zsidók védői hiába érveltek azzal, hogy a liturgia szövege nem embereknek, hanem Istennek tett fogadalmakról szól, a bírákat nem sikerült meggyőzniük. Az ítélet a Talmud elégetése lett, mivel akkoriban ezt a könyvet tartották a „zsidó-ármánykodás” kisokosának.
A harmadik történet arra mutat rá, hogy a középkorban komoly hatalommal rendelkező katolikus egyház Európában biztosra akart menni a zsidók fogadalmaival kapcsolatban. Nem elégedtek meg a Talmudok elégetésével, hanem „zsidó esketés” elnevezésű ceremóniákat rendeztek, amelyek arra voltak hivatottak, hogy „érvénytelenítsék” a Kol Nidré liturgiában elhangzottakat, és betartassák a zsidókkal a fogadalmaikat.
Az esketés menete régiónként eltérő volt, általában azonban zsinagógákban tartották ezeket, nyitott tóraszekrények előtt, hogy vallásos kereteket biztosítsanak az eseménynek. De ez még a kevésbé visszataszító része volt a ceremóniának. Franciaországban például az esketésen résztvevő zsidóknak töviskoszorút kellett viselniük a nyakuk körül, térdepelés közben pedig az összekötözött lábuk közé szintén éles tövis került.
Más verziókban véres, nemrég lenyúzott borjú- vagy birkabőrön kellett állniuk mezítláb, miközben a Tórára mutatnak. Németországban viszont ennek a megalázóbb módját választották az esketésre, és borjú vagy birka helyett disznóbőrre állították rá a zsidókat.
Sziléziában egy háromlábú padra állították az eskütételre kötelezetteket, és minden leesésnél büntetést szabtak ki rájuk. Romániában egy halottas ágyra fektették a zsidókat, miközben egy gyertyát tartottak a fejük fölé, és hétszer megfújták a sófárt. Az esküdőknek ezután egyik ujjukat a Tórán tartva kellett különféle héber imákat mondaniuk, egy bíró eközben azzal fenyegette őket, hogy ha hazudnak, elnyeli őket, vagyonukat és egész családjukat a föld.
A „zsidó esketés” hagyománya egészen a 19. századik tartotta magát, és csak 1869-ben törölték el végleg. Azóta a Kol Nidré a zsidóság legismertebb liturgiája lett, ami számos zeneszerzőt, köztük Beethovent is megihletett, és amiről a nagy orosz író, Lev Tolsztoj azt mondta, miután meghallotta az ima egyik dallamát:
„Visszhangzik belőle egy gyásszal sújtott nemzet vértanúságának története.”
