Nekem nincs magyar identitásom, én zsidó vagyok, aki Magyarországon született
Vallásos, vidéki zsidó családba született, tizenöt évesen alijázott Izraelbe és később fotós lett. Gabi Laron nem tartja magát magyarnak, mint mondja ezt annak idején a magyar tanára is elmagyarázta neki, és ő ehhez tartja magát. Nemrég az Izraeli Kulturális Intézetben nyílt kiállítása az ortodox zsidók – köztük sok magyar – által lakott Mea Shearim negyedről.
Szekszárdon született, Hőgyészen nőtt fel. Milyen volt zsidóként, vidéken, egy sváb faluban az élet? Mesélne kicsit erről az időszakról? Milyen volt a viszonyuk a többi hőgyészi lakossal?
Zsidóként egy faluban a háború után, pláne svábok között, akiknek egy része SS katona volt, vagy SS katona özvegye…? Már az óvodában nagyon is jól tudtam, hogy én más vagyok, mint ők. Mikor végigmentem az utcán a nagybácsimmal, aki szakállt, nagy fekete kalapot és fekete ruhát viselt, nagyon is éreztették, hogy nem közülük valók vagyunk. A többi gyereknek voltak nagyszülei és hozzátartozói. Én már kisgyerekként tudtam, hogy az én családomat megölték. A zsinagóga udvarában laktunk, ahol a zsidó iskola is volt, annak a padlóját szalma borította, mindenféle bútorok álltak ott felhalmozva, levelek és fényképek voltak szétszórva a földön, úgy, ahogy a szerencsétlenek otthagyták, mikor vitték őket. Senki sem nyúlt semmihez azok közül, akik visszajöttek. Még csak nem is próbáltak keresgélni a szalmában hagyott fényképek között. Én ott találtam meg a nagyapám képét már jóval a háború után.
Szóval a viszony nem volt rossz, de ez csak a felszín volt, mindenki tudta a magáét.
A nagyapja sakter volt. Ön is vallásos nevelést kapott? Ha igen, ez mennyiben határozza meg Önt, a mindennapjait?
A vallásos neveltetésem nagyon is kihatott a mindennapjaimra. Míg a többi gyerek délután játszhatott, nekem imádkozni kellett, a Bibliából tanulni, és a zsidó szokásokról, ünnepekről előadást hallgatni. Ez még falun volt. Mikor már Pesten éltem, minden nap fél háromra a chederbe kellett menni, ott voltam fél hatig, utána meg kellett várni az imádságot, és csak azután mehettem haza leckét csinálni. Hetedik osztályban fellázadtam. Ez nagy fájdalmat okozott a családnak, de én vállaltam a következményeket.
A családját hogyan érintette a holokauszt?
Mind az anyai, mind az apai részről deportálták a családomat. Anyai részről nagyapám, nagyanyám, nagynénik és nagybácsi estek áldozatul. Apai részről nagyanyám, két nagynéném gyerekkel, egy nagybátyám a munkaszolgálatban, akit kizavartak mínusz negyven fokos hidegben egy fára negyed óránként kukorékolni. A szadista tisztet a háború után felakasztották. Édesanyám három testvérével megjárta Auschwitzot. Édesapám munkaszolgálatban volt, a Donnál fogságba esett, 1948-ban engedték haza. Nagybátyám munkaszolgálatos volt Ukrajnában, ott a németek elvitték őket Dachauba, majd Buchenwaldba. A háború után új családot alapított.
Mit ábrázolt az első képe? Minek hatására döntötte el, hogy komolyabban szeretne foglalkozni a fényképezéssel?
Az első, amit fényképeztem, a hitközség nyaralójának a tornya volt. Balatonfüreden 13 éves koromban, a bar micva ajándékként kapott géppel. Már az első filmemmel sikerem volt. Mária néni, a varrónőnk kategorikusan kijelentette, hogy nekem fényképésznek kell lenni. Még jóval előtte, édesanyám unokatestvére jött hozzánk látogatóba Londonból, aki az Observernek volt a fotóriportere. Sokat mesélt a munkájáról, az országokról, ahol fényképezett. Fidel Castróról, Nehrurol, Ben-Gurionról, a Royal balettről, amiről éppen albumot készített. A két Rolleiflex fényképezőgépe nagy benyomást tett rám. Mai napig fel tudom sorolni az akkori fényképész üzleteket Pesten. Hosszú ideig álltam a kirakatok előtt, és álmodozva néztem a gépeket.
A zsidó vallás tiltja az emberábrázolást, ezért vannak Izrael közterein nonfiguratív szobrok. Az ortodox zsidók nem engedik magukat lefotózni. Önnek hogyan sikerült Jeruzsálem vallásos negyedében portrékat készíteni?
Igyekszem nem túl közelről fényképezni valakit, mert az zavaró, még ha az illető nem is vallásos. Ha pedig valaki nem akarja, akkor nem fényképezem. Ehhez joga van. Nem szabad erőszakosnak lenni. Egy kis mosoly általában segít.
Még egészen fiatal volt, mikor alijáztak. Hogyan érintette ez a nagy változás egy ifjú ember lelkét?
Tizenöt éves voltam, mikor alijáztunk, nem volt könnyű Pestről Bne-Brakba kerülni. Nem akartam azokkal az emberekkel együtt lakni és tanulni. Egy év múlva már Tel-Avivban tanultam, ahol nagyon jól éreztem magam, remek tanáraim voltak.
Nagyon fájlaltam, hogy semmilyen könyvet nem vihettünk magunkkal, azóta is csak pótolok, ami azt jelenti, hogy a dolgozószobám dugig van, a stúdióban sincs már hely. A szalonban és az ebédlőben egy falat csak a könyvek foglalnak el. A feleségem nincs elragadtatva.
Ilyen sok külföldön töltött idő után sokan elfelejtik az anyanyelvüket. Hogy gondolkodik, héberül vagy magyarul?
Általában ivritül gondolkodom, csak a testvéremmel tudok magyarul beszélni.
Vissza a fotózáshoz. Úgy képzelem, egy fotós akkor is fotós szemmel lát, ha épp nincs nála fényképezőgép. Jól gondolom? Keresi a témát, vagy a téma találja meg Önt?
Igen, a fotós akkor is fényképez, ha nincs nála gép. Többnyire keresem a témát, amit a fejembe vettem, néha akad egy érdekes szituáció, amit gyorsan lefényképezek, de ez ritka. Nagyon szeretem a portrékat, általában belelátok az alany lelkébe, és ha ez sikerül, akkor jó a kép.
A legfőbb témám Jeruzsálem, nagy megelégedésemre szolgál, hogy itt élhetek és meg is örökíthetem ezt a világot.
Az interneten hiába kerestem a honlapját, nincs. Megkérdezhetem miért?
Nem vagyok az interneten, mert lopják a képeket, és semmi kedvem pereskedni a svindlerekkel. Az egyetemen készült fotóim megjelentek könyvekben, meg katalógusokban, a privátok csak kiállításokon vagy katalógusokban.
Nemrég kiállítása nyílt az Izraeli Kulturális Intézetben Száz kapu címmel. Mit jelent Önnek a „kapu” mint szimbólum?
A Mea Shearim [száz kapu ] nevű negyed a második negyed, amely a városfalon kívül épült. Az első, amelyben lett villanyvilágítás. Az első házak a magyar házak voltak. Mikor Jeruzsálembe jöttem fotózást tanulni, úgy gondoltam, meg kell örökíteni ezeket az embereket, mielőtt eltűnnek. Így kezdődött az én kószálásom a Mea Shearim negyedben. Ez tart a mai napig, nem tudok betelni vele. A kapu, mint szimbólum nem megfelelő erre a negyedre, nem nagyon nyitogatják idegenek előtt, de be sem zárják szigorúan. Nem bántják azokat, akik tiszteletben tartják a szokásaikat.
Mit gondol a magyar politikai helyzetről, egyáltalán foglalkozik-e ilyesmivel? Vannak-e itt ismerősei, kapcsolatai, fontos-e a magyar identitás bármilyen szempontból?
Nekem nincs magyar identitásom, én zsidó vagyok, aki Magyarországon született és magyarul is beszél. Ezt nekem a magyar tanárom a kertész utcai iskolában elmagyarázta. És azt is, hogy mivel szombaton nem járok iskolába, nem adhat 5-öst csak 3-ast.
Én ezt tudomásul vettem és ehhez tartom magam.
Nem ismerem a magyar belpolitikát, viszont nagyon helyeslem Orbán menekültügyi politikáját. Egyszer a magyarok, a zsidókat is beleértve, még hálásak lesznek neki, hogy megvédte az országot.
Mit gondol az izraeli társadalomról, legfőbb problémának mit lát, miben van elakadás, miben van előrelépés?
Mint más társadalmak, az izraeli sem homogén. A legfőbb probléma az arab-izraeli konfliktus. Sajnos a palesztinok semmilyen békefeltételt nem hajlandók elfogadni, nekik csak az a fontos, hogy a zsidóknak ne legyen saját államuk. A jellemtelen európaiak óriási pénzekkel támogatják a terroristákat, akik börtönben ülnek izraeliek legyilkolása miatt. A terroristák és családjaik nagy összegeket vesznek fel minden hónapban. Abbasznak nem kell elszámolni azzal, hova teszi a pénzt.
Előrelépést látok a környező arab államok viselkedésén, akik már nem Izraelt hibáztatják.
Hogy mikor lesz jobb? Nem tudom. Ma, Tisa Beavkor (ekkor készült az interjú, szerk.), van a jeruzsálemi szentély lerombolásának napja. Ez gyásznap és el kell gondolkodni, hogy mi volt az oka a szentély pusztulásának. Ez a Kamca és a Bar Kamca meséje. Igaz történet, amely arra tanít minket, hogy nem szabad ok nélkül gyűlölködni.
Névjegy: Gabi Laron 1949-ben született Magyarországon. Tizenöt évesen, 1964-ben alijázott Izraelbe. Jeruzsálemben tanult fotózást, dolgozott a filmiparban. 1986-tól harminc éven át a jeruzsálemi Héber Egyetem Archeológiai Intézetében vezette a Fotográfiai Részleget. Rengeteg képet készített archeológiai ásatásokról többek között Beth Sheanban, Herodionban, Jerikóban, Hazorban és a Maszadán. Fotóit akadémiai tanulmányok, múzeumi katalógusok, tudományos újságok és népszerűbb magazinok is rendszeresen közlik. |
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
