Wilner Róbert: Régi kifejezések

“Csak abban téved a szekértábor, hogy itt nem pártérdekek vannak, hanem egy vallási közösség közös jövőjéről van szó. Itt csak együtt lehet dolgozni, és nem diktatúrában.” – Gondolatok a BZSH-ban lezajlott és a Mazsihiszben várható választások kapcsán.

Bár pontosan tudom, hogy nem mindig érdemes a múlton rágódni, de vannak bizonyos helyzetek, amikor mégis megéri. Ha másért nem, akkor azért, mert bizony a múltbéli történetek komoly hatással vannak a jelenre, de bizony a jövőre is. Most akkor következzék egy kis válasz-elemzés a Szombat folyóiratban megjelent elemző cikkre.

Szeretnénk kitérni a Budapesti Zsidó Hitközségben lezajlott választásra, valamint annak következményeire.

Vigyázat, erősen szubjektív tartalom következik, amiben persze az objektivitás azért túlsúlyban van. Jelen írásban lesznek olyan régi kifejezések, amiket sokan tán csak a történelemkönyvekből ismernek, de néha nem árt leporolni a régi tudást.

Most talán a Szombat folyóirat ki nem mondott, ám sorok között olvasható kérdéseire is lehet válaszolni.

Minden tisztújítás feszültségeket, konfrontációt hoz egy szervezet életébe, főleg akkor, ha ez a szervezet demokratikusan működik, ahol nincs kézivezérlés, ahol nincsenek a mellényzsebből előhúzott nevek. Így zajlott le ez a közepesen demokratikus Budapesti Zsidó Hitközség életében is. A tisztújítást megelőzték a helyi közösségekben lezajlott választások is. Ez utóbbiakról csak olyan információim vannak, amelyeket besodort a szél, amiket csak úgy hallani lehetett, és miután nem bizonyíthatóak, így kénytelen vagyok nem állításként megfogalmazni a megszerzett információkat.

A rendszer egyébként teljesen demokratikusan volt kitalálva, azaz a BZSH egy alulról felfelé építkező intézmény. Ennek alapján először a helyi közösségek tagjai döntenek arról, hogy kik vezessék a kisebb zsinagógai körzeteket, kik képviseljék a körzet tagjait a BZSH közgyűlésben, illetve a Mazsihisz közgyűlésben. A szabályok teljesen egyértelműek, csak az választhat, aki fizeti a kultuszjáradékot (jelentem, ez az első régi kifejezés), és csak az választható, akinek a férje/felesége is zsidó, és aki nincsen eltiltva a közügyektől. (És még van egy-két összeférhetetlenségi kitétel.) A budapesti körzetek nagyságát maga Zoltai Gusztáv állapította meg, így a mai napig nagyjából azok a számarányok vannak, amelyek akkor voltak. Ez anno nem volt probléma, hiszen Zoltait, Brezsnyevhez hasonlóan 99%-al választották meg, azaz gyakorlatilag érdektelen volt, hogy Buda 4 vagy 5 képviselőt küld, a Nagyfuvaros utca meg 9-et vagy 10-et. Ám 2019-ben ez már nagyon nem így van. Az 20 éves arányok eltorzultak és ezen múlik a BZSH és a Mazsihisz elnökének a személye is. (Értsd, nem egy zsinagóga tagsága és aktivitása adja a küldöttek számát, hanem Zoltai testámentuma.)

Szóval, a közösségeknél lezajlott helyi választások során – az információk szerint – több olyan körzet volt, ahol a szavazást erős érdektelenség övezte, hiszen a lelkes tagság gyakorlatilag megszűnt, ám a küldött-szám megmaradt. Ez tényleg így volt néhol?

Mesélnek olyat is, ahol azért kellett többször is nekifutni a választásnak, mert az eredetileg megválasztottakról kicsivel többen tudták meg, hogy nem felelnek meg az alapszabálynak. Ez tényleg így volt néhol?

Talán a legbájosabb városi legenda, hogy a közösségek túlnyomó többségében, a vezetők eleve nem engedték a valós választást, és pontosan annyi jelölt volt, ahány helye az adott közösségnek a közgyűlésben. (Nehogy véletlenül ne jusson be a libling…) Ez tényleg így volt?

Nesze neked demokrácia!

Szomorúan panaszolták el nekem, hogy csak pár olyan közösség volt a városban, ahol tényleg valódi megmérettetés zajlott, azaz többes jelölés volt. Ez tényleg így volt?

Én ugyan ezeknek a szóbeszédeknek nem szeretnék hinni, de ha egyszer ezt beszélik, akkor csak lehet valami alapja.

Mindenesetre azt azért a beérkezett hírek alapján elmondhatjuk, “minden közösségnél jogszerűek voltak a választások”, ám az erkölcsi aggályok néha-néha felmerültek.

De ha jogszerűek voltak? Akkor nem lehet mást tenni, mint elfogadni őket.

Oszt jónapot…

Így érkezett el a BZSH tisztújítás is, és majdnem ugyanez a csapat megy majd tovább a Mazsihisz elnök- és vezetőválasztásra is.

Ezek a közgyűlések, ahol már a különböző közösségek újonnan megválasztott, (vagy újraválasztott) küldöttei jelentek meg.

Többükkel beszéltem, és ennek alapján fogalmazom meg a szigorúan szubjektív véleményemet.

Azt előre lehetett tudni, amit a Szombat folyóirat is leírt, hogy itt bizony vannak táborok, kettő nagy és persze sok-sok kicsi (most maradok a két nagynál), amelyek között bizony húzódik egy árok, már majdnem szakadékot akartam írni.

Mit tehet ilyenkor az ember? És mit tettek illetve mit fognak tenni ezek a táborok?

A könnyebbség kedvéért, no meg azért, hogy a nagy-nagy szubjektivitás mellett azért az objektivitás is megjelenjen, a két tábort (a Szombathoz hasonlóan) én is elnevezem, de másképpen.

Az egyik legyen a szekértábor, a másik meg legyen a béketábor. (Jelentem, itt már a sokadik “régi” kifejezés!)

(Tudom, hogy az utóbbi, a béketábor, az nem teljesen a legszebb időket kifejező szó, de most nem jutott jobb az eszembe és abban az értelemben, ahogy én szeretném használni, azért remekül körülírja a valóságot.)

No kérem szépen: tehát adva van a “szekértábor” és a “béketábor”.

Mindkettő tudta, hogy a BZSH választáson sok minden dőlhet el, hiszen az a Mazsihisz választás előszobája, ezért mit tesznek? Felkészülnek, lehetséges forgatókönyveket dolgoznak ki, összejönnek, egyeztetnek és bizony rájönnek, az eredményt úgy lehet elérni a választási matematika szerint, ha a tábori küldöttek egy “zárt listával” érkeznek a szavazásra.

Ezzel alapvetően még nincs is semmi gond, bár az egyének döntési szabadságát és a küldők akaratát erősen megkérdőjelezi.

Azonban, most jön a két tábor közötti valós és tapintható különbség, ami a Szombat folyóirat elemzésében nem olvasható. Ez azért is fontos, mert ez a viselkedésforma a Mazsihisz (és a BZSH) jövőjét meg fogja határozni.

A béketábor, már a nevéből adódóan is úgy gondolta, hogy szükség lenne megegyezésre, egyetértésre. Ezt úgy kezdte, hogy bizony többszöri egyeztető megbeszélés után, a küldöttek akaratával is megegyezően (amin 20-30 BZSH küldött vett részt) alakította ki, a saját listáját.

A béketábor alapelve – a választások előtt – az volt, hogy minden (!) körzetből egy (legfeljebb két) ember üljön a BZSH 11 fős elöljáróságában (kormányában), hogy az elöljáróságban minden (!) budapesti közösség képviselve legyen. (Volt két olyan körzet, akik összeférhetetlenség miatt nem tudtak jelölni küldöttet). Ezen 11 fő megnevezésében, és a házi listára való felvételében minden (!) béketáboros körzetnek vétójoga volt.

És az egészben az a legszebb, hogy pontosan a választási matematika szabályai szerint egy olyan listát készített a béketábor, ahol – most tessék figyelni, PC rész jön!! – nem csak az úgymond saját tábori jelöltjei szerepeltek, hanem bizony a “szekértábor” körzeteiből is felkerültek nevek erre a BZSH vezetőségi listára.

Most persze felmerülhet a kérdés, ezek ennyire megbuggyantak? Saját érdekeik ellen szavaznak?

Nem kérem!

Ez pontosan azt jelentette, hogy voltak, vannak olyanok is, akik bizony a táborok közti árkokat be akarják temetni. Mert erre van szükség, mert ha ezek az árkok (és már megint majdnem szakadékot írtam) be vannak temetve, akkor lehet hosszabb távon gondolkodni a legnagyobb hazai zsidó közösség jövőjét illetően.

A szekértábor ezzel szemben másként gondolkozott.

Listát ők is készítettek, ám arról nem lehetett tudni, hogy ezt előre egyeztették volna az ő zsinagógáik küldötteivel. A küldötteik (szinte) a tisztújítás napján tudták meg, hogy kikre kell majd szavazniuk. SMS-ben és papírcetlin ment körbe a lista.

Ez egy szép lista volt, a maga minden “bájával”. Mi adta ezt a bájt?

Hát nem más, mint az a nagyon szomorú tény, hogy bizony ezen a listán – csak és kizárólag – a szekértábor emberei szerepeltek. Szerintük ha az a három közösség ad minden elöljárót, akkor bizony béke lesz.

Azaz a szekértábor összezárt, és nem az árkok betemetésére törekedtek, hanem a további mélyítésre. Ők nem törődtek azzal, hogy az általuk előállított lista esetleg nem lesz mindenben megfelelő a küldötteik ízlésének, nem foglalkoztak azzal, hogy a béketeremtés jegyében a másik oldalról is szerepeltessenek neveket.

Nem és nem.

Erre kell szavazni, mert ez az érdek. Ezt a világlátást a kommunizmusban demokratikus centralizmusnak nevezték, mára szerencsére sok helyen már megszűnt.

Vegytiszta matematika, amit a parlamenti választásokon a Fidesz tett a “Kubatov-listával”, azaz a saját tábor erősítése, és a másik tábor totális annulálása. Minek velük foglalkozni, ha nélkülük is megvan az 50%, azaz a 100%?

Csak abban téved a szekértábor, hogy itt nem pártérdekek vannak, hanem egy vallási közösség közös jövőjéről van szó. Itt csak együtt lehet dolgozni, és nem diktatúrában.

A Mazsihisz választás leginkább erről fog szólni. Az útról. Ez a harcnem volt talán a BZSH választásnak a legszomorúbb tanulsága.

Ezen a háborús hangulaton szeretett volna, sőt még most is szeretne változtatni a béketábor.

A választás lezajlott.

Az eredmények ismertek. A BZSH elnökválasztás kétfordulós volt, hiszen a béketábor két elnökjelöltet is állított Kiss Henrietta (Zugló) és Kőszegi Zoltán (Frankel) személyében, hogy felkínálja a választás lehetőségét az összes küldött számára, szemben a szekértábor egyetlen jelöltjével: Mester Tamással.

A tények is ismertek: Az első körben az “önjelölt” Ács Tamás 3, Kiss Henriett 20, Kőszegi Zoltán 18, míg Mester Tamás 37 szavazatot kapott. Azaz a “béketábor” “nyert” 38-37 arányban (Ács Tamást sehová nem tettem).

A második fordulóra ketten maradtak, a szekértábor jelöltje és a béketáboré. Ám a kérdés, hogy a 18 szavazó átszavaz-e Kiss Henriettára, illetve Ács Tamás 3 szavazója merre szavaz.

Azért is különlegesen érdekes volt a szavazás, mert eddig sohasem volt sem női elnöke, sem a zsidóságba betért elnöke a BZSH-nak. Azaz nagyon komoly kérdések és ellenérzések is voltak a szavazókban.

A végeredmény ismert: Mester 41, Kiss 38 szavazat.

Azaz a szekértábor jelöltje győzött (amihez illik és kell is gratulálni), ám csupán két szavazatnyi többséggel, főleg úgy, hogy ellenfele, a béketábor jelöltje el is mondta magáról, hogy hallotta, hogy ő még mindig csak egy “szőke siksze” marad sok ember szemében.

Most arról nem is akarok beszélni, hogy mennyire abnormális, hogy egy zsidó emberre, egy nőre bárki is ilyeneket mond, vagy csak ez alapján mondjon értékítéletet. Ezen viselkedési morál alapján Kiss Henriett zsidósága, és a közösségért végzett munkája válik semmissé, hiszen a választás pillanatában ő csak egy szőke sikszévé válik, akire nem szavazunk.

Pedig hány és hány szőke (barna, vörös, fekete) siksze mozog még a zsidóságon, a béke- és szekértáboron belül! Akik egyébként zsidók, csak hát ugyebár…

Már maga a tény, hogy a béketábor egyik elnökjelöltje Kiss Henrietta volt, felért egy állásfoglalással, hogy a szegregáció ellentétes a vallási törvényekkel, ellentétes a normális, emberi viselkedéssel. Ám voltak, akik ezt másként gondolták.

Azóta eltelt több hét.

Itt állunk a Mazsihisz választások előtt és ugyanez a probléma ismét kísért. Hiszen a BZSH új elnöke hiába nyilatkozik az elmúlt napokban valami talmudi gondolattal megfűszerezett szépséget a békéről, az összeborulásról, meg a szeretetről, ha közben – a BZSH új elnökeként – 1 hónap alatt nem látogatta meg a Mazsihisz regnáló elnökét.

április 29.: “Küzdenünk kell a gyűlölet és mindenfajta gyűlöletbeszéd ellen”

április 25.: “Belső békesség nem lehetséges, ha közben a külvilággal sem vagyunk megbékélve!”

április 18.: “Pészach összeköt bennünket”

És most jön a csattanó!

Kevesen tudják, hogy az elnök csupán egy emblematikus figura. Egy talking head, tényleges hatalom nélkül. A tényleges hatalom a BZSH és a Mazsihisz elöljáróság kezében van, akik a munkáltatói az ügyvezető igazgatónak.

Az elnökválasztás után kerül sor az elöljárók megválasztására.

A BZSH választásnál kiderült, hogy a béke szándéka és a választási matematika bizony erősebb a szekértábori akaratnál.

Az első fordulóban 8 jelölt érte el az 50%-ot. A béketábor 8 jelöltje. Minden közösségből 1 vagy 2 fő. Elmondhatjuk, hogy ilyen sokszínű elöljáróság még soha nem volt a BZSH-ban. (A délpesti elnök, a zuglói elnök és Kiss Henrietta szintén Zuglóból, a volt elnök a Hegedűsből, a Dohány elnöke, a Hunyadi tér küldötte, a Rabbiképző körzet elnöke és a Frankel körzet egyik prominense.)

A szemtanúk szerint a szekértábor szellemi vezérei azt sem tudták merre vannak.

A második fordulóban – szintén a matematika alapján – 3 Bethlen téri küldött került be a vezetésbe.

Létrejött egy vegyes, minden érdeket figyelembevevő elöljáróság, mert úgy látszik, a béketábor egy adott ponton erősebb volt.

Ám felmerülhet kérdésként az alapvicc poénja: Mondd királyfi, te mennyi idős vagy? És még hiszel a mesékben?

Mert bizony mindeközben ez is történt, kár az, hogy ez már nem vicc.

Annál sokkal, de sokkal rosszabb, hiszen – kérem szépen -, most mindenki tisztújít. És minden alkalommal ez a kamarilla játszma történt.

Ez történt a Mazsihisz rabbitestületi ülésén is. A tömbszavazás miatt az eddigi elnök el sem indult a következő 4 esztendőre, mondván ez a háborús helyzet ellehetetleníti az érdemi munkát. Mert bizony konszenzusra kell(ene) törekedni.

És most az nagyon nincs. Hanem árok van… vagy szakadék.

Így fordulunk rá a Mazsihisz elnökválasztási kampány célegyenesére.

Mit látunk?

A szekértábor az eddigi két választáson úgy döntött, jó neki a langymelegben, ott, ahol mások nem zavarnak, ahol csak maguk között vannak. Mondván, majd mi eldöntjük, majd mi megmondjuk, mert mi vagyunk az egyedüliek, akik a közösséget, a magyar, (és a fővárosi) zsidóságot képviseljük.

Az, hogy mindeközben üresek a zsinagógák, hogy nem igazán vannak fiatalok, hogy nem szívesen mennek be újak a közösségekbe, mert ugyebár ők is csak “szőke sikszék” maradnak, az már senkit sem érdekel.

Amíg van minjen, addig jól elvagyunk magunk között, ha nincs, feltöltjük fizetett minjentagokkal. Ahogy az egyik elnök találóan mondta: “dolgozni kellene végre, nem háborúzni”.

Egy idézet jut erről eszembe, a Fonográf dala, az 1911 című. Ebben azt mondja a refrén, hogy.

“Az utolsó előtti előtti békeév

viszonylag nyugodtan telt,

s arról, hogy mi lesz majd három év múlva

senki, de senki sem énekelt.”

Hát én énekelek, kérdéseket teszek fel.

Hol van kérem szépen a világra nyitott zsidóság?

Vagy ez csak a Mazsihiszt jeleni, másokat nem?

Miért kell másokat és bizony magunkat is becsapni?

Mitől hiszi, miből gondolja a szekértábor, hogy csak a körön belül jó? Ez már Muhinál sem jött össze, erre azért felhívnám a figyelmet, az pedig 800 esztendeje volt.

Miért kell gerinctelen módon szövetségeket kötni a neológ magyar zsidóság kárára, olyanokkal, akik egyébként a szekértábor tagjainak a többségét is csak “szőke sikszének” gondolja?

Kérdések, kérdések.

Lesznek válaszok is?

Lesz egyszer béke is és nem csak a béketáborban?

Ugyanezeket kell majd megírni a Mazsihisz tisztújító közgyűlése után?

Elnököt választ a Mazsihisz. Eddig egy jelölt van. Heisler András.

Heisler munkáját mindenki ismeri. Van még néhány nap őt támogatni vagy akár támadni.

Ellenjelölt még nincs. Ha ott, a közgyűlésen áll fel valaki, akkor az azt jelenti, hogy addig ő nem mert kiállni a közössége elé, hogy vállalja a nyilvános megmérettetést. Nem mert szembenézni az esetleges kritikákkal.

Ez szomorú helyzet.

Ha ott feláll valaki, akkor azt jelenti, hogy megint csak tömb-szavazás lesz, semmi több. Nem munkára szavaznak, nem a kérdésekre adott válaszra (Lásd Heisler nyílt válasza egy rabbi kérdéseire) szavaznak, hanem zárt listára.

A kérdés visszhangzik: ezt a szavazást érdemli a magyar zsidó közösség?

Ui. Biztosan sokakban felmerülhet a kérdés, mire ez a kibeszélés, mert minden ilyennel csak az antiszemiták alá adjuk a lovat. Kérem szépen, én meg azt mondom, a kibeszéletlenség, a magunkba fordulás, az egyfajta gettóhangulat az, ami adja a lovat az antiszemiták alá és ha mi azt várjuk el másoktól, hogy bizony beszéljenek ki történelmi korokat a béke, a megegyezés érdekében, akkor tegyük meg mi is.

És most fejezem be.

Szomorúan, de azért picit, nagyon picit reménykedve, hogy nem leszek az a királyfi, aki még hisz a mesékben.