Nagyot zuhant a németországi egyetemek teljesítménye azután, hogy a nácik hatalomra kerülését követően el kellett küldeniük a zsidó származású professzorokat. Hosszú évtizedekig nem tudták kiheverni a zsidó tudósok elvesztése miatti sokkot.
A CEU és az MTA kormányzati vegzálása kapcsán többször is felmerült, hogy mennyire nem jó ötlet elüldözni egy intézményből vagy akár egy országból a vezető kutatókat, elismert tudósokat. Hogy a humán tőke elvesztése milyen komoly károkat okozhat, arról Tóth István János közgazdász-szociológus a G7 portálon nemrég megjelent cikkéből kaphatunk némi ízelítőt.
A szerző több példát is hoz arra vonatkozólag, hogy mi történik akkor, ha professzorokat üldöz el a hatalom. Az egyik ilyen példa Fabian Waldinger német közgazdász három évvel ezelőtti elemzésén keresztül mutatja be, milyen károkat okozott a német egyetemeknek, hogy 1933-ban el kellett bocsátaniuk a zsidó származású tanárokat, kutatókat a felsőoktatási intézményekből.
Németországban ugyanis a nácik 1933. április 7-én meghozott törvénye szerint minden zsidó származású közalkalmazottat, közöttük az egyetemi professzorokat, oktatókat el kellett bocsátani. A zsidó tudósok ezután külföldön folytatták a munkájukat, és a háború után sem igazán akartak visszatérni abba az országba, ahonnét elüldözték őket. Waldinger tanulmányában azt vizsgálta meg, hogy ez okozott-e nagyobb sokkot az egyetemeknek, vagy az, hogy a háború idején a szövetségesek sokszor a porig bombázták az oktatási intézmények egyes épületeit.
Hogy ezt kiderítse a német kutató egy adatbázist hozott létre a német egyetemek tudományos teljesítményéről különféle paraméterek alapján. Vizsgálta például a városokat ért bombázások hatását, a zsidó közösség arányát egy adott városon belül, továbbá összegyűjtötte az elbocsátott professzorok névsorát, illetve az 1926 és 1980 közötti időszakban kikereste az érintett tanszékek dolgozói publikációinak számát és a rájuk történő hivatkozásokat is.
Ezek alapján pedig arra az eredményre jutott, hogy a bombázások hatásai eltörpültek a humán tőkét ért sokkhoz képest. A zsidó professzorok elbocsátásának negatív hatása ugyanis négy-hatszoros mértékű volt az épületek és a felszerelés fizikai megsemmisüléséhez képest.
De ennél is megdöbbentőbb az az adat, amely azt mutatja meg, hogy mennyi idő kellett ahhoz, hogy a bombázások, illetve a humán tőke elüldözésének negatív hatásain túl tegyék magukat az egyetemek. Míg a bombázások negatív hatása már 1960 után nem volt kimutatható, addig a zsidók elküldözése miatti sokkot még 1980-ban sem sikerült kiheverni.
