A túlélőknek nagy a felelőssége a zsidóság ápolásában, a veszteség pótlásában, mondja Oberlander Báruch rabbi, a magyarországi Chábád Lubavics mozgalom alapítója. A rabbit a pittsburgh-i merénylet kapcsán többek között arról kérdeztük, hogyan engedheti Isten a mészárlásokat.
A világsajtó a pittsburgh-i mészárlástól volt hangos néhány hete. Tizenegy ember vesztette életét a támadás során. Sokakban felmerülhet a már a Holokauszt kapcsán is feltett kérdés, hogy miért. Hogy engedhette ezt az Örökkévaló?
Oberlander Baruch: Erre a híres mondás szavait tudjuk idézni: „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy itt nem Isten ölt, hanem egy ember, egy gonosz ember. Isten szabad akarattal teremtett bennünket, Mózes ötödik könyvében egyenesen könyörög az embernek: „eléd tettem a mai napon az életet és a jót, a halált és a rosszat… válaszd tehát az életet”. Ez a gonosz ember a szabad akaratával a halált választotta, ezért halt meg 11 zsidó. Látszólag egy logikai bukfenc, hogy elvárjuk Istentől, hogy egyszerre adjon szabad akaratot, és védje meg az ártatlan embereket. A zsidóság szerint mégis így van, az Örökkévaló felelős mindenért, de mivel nem tudjuk megérteni minden útját és cselekedetét, ezért ezt a kérdést emberi ésszel, emberi logikával megválaszolni nem tudjuk.
Ön szerint, a merénylet halottai tekinthetők mártíroknak? Nem önként adták életüket a hitükért, egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Egyáltalán, a zsidó vallásban van-e szerepe a mártír-kultusznak? Ha igen, miben tér el ez a keresztény mártír-kultusztól?
Oberlander Baruch: A Holokauszt után több rabbi tette fel a kérdést, hogy ki számít mártírnak. Vajon csak az, aki önként adta az életét a zsidóságért, noha esetleg lett volna más megoldása (pl. kitérni), vagy mindenki mártír, akit megöltek, csak azért, mert zsidó. Én magam többször foglalkoztam a kérdéssel. Az elfogadott vélemény, hogy mindenki, akit azért öltek meg, mert zsidó, mártírnak számít.
Egyébként a mártírokról azt írja a Talmud, hogy olyan magas spirituális szinten van a lelkük, hogy „senki nem tud hozzájuk felérni”. A zsidó vallás szerint a halottakért mondott ima a lelket feljebb emeli a túlvilágon, de Áron Rokéách rabbi, aki a holokauszt alatt Budapesten is bujkált, úgy vélte, hogy a mártírokért kádist se kell mondani, mert ők elérték már a legmagasabb szintet. Egyesek ezt követik, de az elfogadott szokás az, hogy a mártírok után is mondunk kádist, hogyha a cselekedetei által mégis valami „folt” ragadt rá az élete során, azt megtisztíttathassuk
Ide kívánkozik egy történet: Grünwald Lévi Jichák (1893–1980) célemi (Németkeresztúr) rabbinak valaki egy listát adott az elhunyt rokonairól, megörökítse őket egy megjelenő könyvben. Születési sorrendben sorolta fel őket, függetlenül attól, hogy a holokauszt előtt, alatt vagy után hunytak-e el. A rabbi azonban ezt elutasította, mondván: a holokausztban elhunyt mártírokat kell előre írni, ők egészen más szinten vannak, mint a többiek.
Isten mindent okkal tesz. Hogy lehet megmagyarázni a halottak rokonainak az ártatlanok halálát? Mit tehet egy hitközség rabbija ilyen esetben? Hogy segíthet a történtek feldolgozásában? Mit tanácsolna az áldozatok hozzátartozóinak?
Oberlander Baruch: Még ha lenne is egy jó, ésszel felérhető válaszom, az se segítene semmit – a gyász, a fájdalom érzelmi dolog, amire nem lehet észérvekkel hatni. Talán valamivel csökkentheti a hiány fájdalmát, ha belegondolunk abba, hogyha a test meg is hal, a lélek tovább él, és tudunk tenni eltávozott szeretteink lelki üdvéért és ők fentről figyelnek minket.
Egy idős férfi négy percet késett az imádságról, ezért maradt életben. A Holokausztot is túlélte. Ön szerint ez puszta szerencse?
Oberlander Baruch: Érdekes módon az előző kérdések abból indultak ki, hogy Isten mindenért felelős és miért hagyta meghalni azokat, akik meghaltak, míg ez a kérdés azt sugallja, hogy Isten semmiért nem felelős, hanem puszta véletlen, ha valaki túléli. A zsidó vallás szerint nincs véletlen a világban. A hásgáchá prátit elve szerint Isten személyes gondviseléséből ered minden esemény a világban, még a legapróbb is – ahogy a rossz, ugyanúgy a jó is hozzá tartozik, tőle fakad. Áldott emlékű édesapám, aki Budapesten hamis papírokkal bujkálva élte túl a Holokausztot 16 évesen, mindig azt mondta nekem, hogy ha a háború előtt nem lett volna hívő, akkor a háború alatt azzá vált volna, mert az, hogy túlélte azt a borzalmas időt, csak a sok csodának köszönhető, amit lépésről lépésre tapasztalt. Természetesen itt is igaz, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, ahogy a rossz esetén is: nem tudjuk, miért van az, hogy az egyik embert egy sor csodával megmenti, míg mások meghalnak.
Ön szerint hogyan érinti a magyar zsidóságot a merénylet híre? Ugyanannyian járnak majd péntekenként Sábesz-fogadásra?Oberlander Baruch: Világszerte rengeteg ember ment el a merénylet utáni sábeszkor zsinagógába – hogy kifejezzék szolidaritásukat, hogy kapcsolódjanak az áldozatokhoz, akik zsinagógába járva haltak meg, és megemlékezzenek róluk. Ez a megemlékezés zsidó módja: nem egyperces néma csenddel adózunk az emléküknek, hanem tettekkel, tanulással, a mártírok emlékére végzett jócselekedetekkel emlékezünk. Remélem, hogy a tendencia folytatódni fog, és sokaknak válik szokásává a zsinagógába járás ezután.
Mint tudjuk, New Yorkban, az Egyesült Államokban született, élete első, meghatározó felét itt töltötte. Miben más a tengerentúlon zsidónak lenni, mint Izraelben, és mint Magyarországon?
Oberlander Baruch: A különbségeket sok szempontból lehetne vizsgálni, én most egyet szeretnék kihangsúlyozni: az USA-ban a ’60-70-es években felnőve mondhatni a csapból is a Holokauszt folyt, a szülők, a nagyszülők és az ismeresőik, akik mind egytől egyig túlélők voltak, állandóan erről beszéltek és meséltek, nem volt ez tabu téma. Ugyanakkor soha nem az a konklúzió rajzolódott ki, hogy bujkálni kéne és titkolni a zsidóságunkat. Minden ilyen beszélgetésnek az volt a tanulsága, hogy a túlélőknek és nekünk, a gyerekeiknek, sokszoros a felelőssége a zsidóság ápolásában, mártírok emlékéért és pótolva a hatmilliós veszteséget.
Kell-e félnünk ma, itt, Budapesten? Véleménye szerint fenyegeti-e terrorveszély a budapesti zsidó hitközséget?
Oberlander Baruch: Hálát adunk az Örökkévalónak azért, hogy Magyarországon nem fenyeget bennünket közvetlen fizikai veszély – noha a közbeszédben aggasztó az antiszemitizmus erősödése. Imádkozunk, hogy továbbra se történjenek fizikai atrocitások és csökkenjen a verbális antiszemitizmus is mind a közbeszédben, mind a mindennapi életben.
