Amikor úgy tűnt, hogy van esély a békére

A ma kezdődő 7. Budapesti Zsidó és Izraeli filmfesztiválon bemutatásra kerülő Oslói naplók című dokumentumfilm az 1993-1996 közötti izraeli-palesztin béketárgyalások kulisszái mögé enged betekintést. A két izraeli rendező szerint filmjük azonban nem a múltról, hanem a jelenről szól.

Szinte már unalomig ismert képsorokkal indul az Oslói naplók című dokumentumfilm: izraeli katonákra köveket hajigáló és izraeli zászlókat égető palesztinok, egymással civakodó zsidó és palesztin civilek. 1992-ben járunk, az első a palesztin intifáda idején, amikor az Izrael és a palesztinok közötti erőszak naponta döntött meg újabb és újabb csúcsokat. Ebben az időszakban választották meg Izrael miniszterelnökének Jichák Rabint, akire már kadenciája kezdetén nagy nyomás nehezedett a folyamatos palesztin terror és a Benjamin Netanjahu által vezetett ellenzék részéről.

Rabin a választási kampányában békét és biztonságot ígért, de miniszerelnökségének elején egyáltalán nem látszott, hogy ígéreteit hogyan szeretné megvalósítani. Az ötlet, hogy titkos tárgyalásokat kezdjenek a Palesztin Felszabadítási Szervezettel (PFSZ) annyira nem Rabin fejéből pattant ki, hogy az izraeli kormányfő a kezdetekben az egészről semmit sem tudott. A Jasszer Arafat vezette PFSZ-t Izrael terrorszervezetnek nyilvánította, és törvény tiltotta meg az ellenséggel való kapcsolatfelvételt. A titkos tárgyalások kezdeményezésének ötlete Josszi Beilin akkori külügyminiszter-helyettestől származott, aki Simon Peresz külügyminiszter támogatását is élvezhette.

Peresz életének utolsó interjúját az Oslói naplók készítése során rögzítették. Ebben többek között arról is beszél, hogy miért gondolta helyesnek, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek az ellenséggel. A későbbi államelnök szerint már alapvetően hibás volt az a törvény, amely megtiltotta a palesztinokkal való kapocslatfelvételt, Peresz ugyanis úgy látta, hogy a terrornak másképpen nem lehet véget vetni.

Végül, miután 1993 januárjában az izraeli parlament, a Kneszet eltörölte a PFSZ-el való kapcsolatfelvételt tiltó törvényt, elindult két izraeli történelemprofesszor, Ron Pundak és Jair Hirschfeld a norvég fővárosba, hogy ott egy Oslo közelében lévő villában találkozzon a PFSZ három képviselőjével. „Elméletben felvetni, hogy terroristákkal találkozzunk az egy dolog, és a valóságban találkozni velük, az egy másik. Remélem, hogy ezzel nem követünk el végzetes hibát” – írja a naplójában Pundak a találkozó előtt. A kezdeti nehézségeket követően azonban a feleknek végül sikerül megállapodniuk a tárgyalások folytatásáról.

Oszlói naplók ✡ 7. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál

Egy pillanatig úgy tünt, van esély a békére… Egy pillanatig. Héber, angol és arab nyelven, magyar és angol felirattal | izraeli-kanadai dokumentumfilm | 97 perc, 2018 Izraeli és palesztin politikusok egy csoportja titkos, nem hivatalos „béketárgyalásokba” kezd Norvégiában a kilencvenes években. A Közel-Kelet legújabbkori történelmének egyik fordulópontját a résztvevők naplóiból rekonstruálja a dokumentumfilm.

Az Oslóban titokban zajló izraeli-palesztin béketárgyalások részleteiről nem készült hivatalos feljegyzés. A dokumentumfilm két izraeli készítője, Mor Loushy és David Sivan ezért a résztvevők privát naplói, interjúk, illetve korabeli, eddig még sosem látott felvételek segítségével próbálta meg rekonstruálni a történteket. Az Oslói naplók viszont nem csak a megbeszélések nyers tartalmát tárja a nézők elé, de a résztvevők gondolatait, érzéseit és legfőképpen a kétségeit is megpróbálja bemutatni.

Kétségek pedig akadtak bőven, és nem csak a tárgyalások kezdeti időszakában, hanem szinte az egész folyamat alatt. Tulajdonképpen egyik fél sem bízott meg teljes mértékben a másikban. Az izraeliek szerint a PFSZ emberei terroristák voltak, akik a zsidókat a tengerbe akarják szorítani, a palesztinok pedig a megszállókat látták tárgyalópartnereikben. Végül azonban egyetértettek abban, hogy mindegyikőjüknek túl kell lépni saját félelmein, ha bármit is el szeretnének érni.

A dokumentumfilmben az események szereplői közül többen is megszólalnak, és ott van persze a két vezető, Rabin és Arafat történelmi kézfogása a Fehér Ház előtt. Az Oslói naplók főszereplői azonban nem ők, hanem a két tárgyalódelegáció vezetője, Uri Savir, az izraeli külügyminisztérium főtitkára, illetve a PFSZ egyik magas rangú tisztségviselője, Ahmed Kurei, ismertebb nevén Abu Ala. A kettőjük között a több éves tárgyalások során kialakuló barátság a legemberibb vonal az egész történetben, és azt hivatott bemutatni, hogy az ellenségek is meg tudják érteni egymást, ha egyszerűen csak embernek nézik a másikat.

A kettejük kapcsolata talán akkor csúcsosodik ki, amikor a tárgyalások egy későbbi szakaszában, már az egyiptomi Tabában Abu Ala a kimerültségtől rosszul lesz, ezért kórházba kell szállítani. „Tarts ki barátom!” – idézi a film Savir naplójából azt a részt, amelyben arról ír, hogy Abu Ala után siet a kórházba. Savir szerint palesztin tárgyalópartnere azért omlott össze, mert az izraeliek által bemutatott területi felosztás láttán „összetört a szíve”.

De emberi momentum ezen túl is akad a filmben, például amikor az izraeliek a palesztinok társaságában tartanak szombatfogadást, vagy amikor az izraeli küldöttség jogi tanácsadója, Joel Singer arról panaszkodik, hogy a palesztin delegáció tagjai puszit nyomtak az arcára üdvözlés gyanánt. „Megpuszilt egy terrorista!” – akad ki Singer. Később viszont az is kiderül, hogy amikor a megállapodás aláírására került sor Washingtonban, akkor az amerikaik úgy hárították el Arafat puszilkodását, hogy egyik kezükkel kezet fogtak vele, miközben a másik kezüket barátian Arafat vállára helyezték, így tartva távol a palesztin vezetőt az arcuktól.

A történet folytatása ismert, Izrael és a PFSZ aláírják az Oslo I., majd később az Olso II. megállapodásokat. Ezekben a palesztin szervezet elismeri Izrael létét beszünteti a terrortámadásokat és elköteleződik a békés rendezés mellett. Izrael pedig fokozatosan kivonja csapatait a Gázai övezetből és Ciszjordánia nagy részéről, autonómiát biztosítva a palesztinoknak. Rabin, Peresz és Arafat Nobel-békedíjat kapnak, miközben az erőszak egyre nagyobb mérteket ölt. Rabint meggyilkolja egy szélsőséges zsidó merénylő, 1996-ban pedig az oslói folyamatokat a kezdetektől fogva ellenző Benjamin Netanjahu megnyeri a választásokat. Az Oslói naplók is ezen a ponton ér véget, amikor Netanjahu győzelmi beszédében kijelenti: „Izrael egy új útra lépett!”.

A béke, ami sose volt – 25 éve írták alá az oslói megállapodást

Hogy hol siklott félre az egész békefolyamat, arra többféle teória is létezik. Mindenesetre egyik fél sem tartotta be a megállapodásban vállaltak egészét. Pedig az olyan kényes kérdésekig, mint például Jeruzsálem státusza vagy a több millió palesztin menekült sorsa, még csak el sem sikerült jutniuk.

Ebbe többek között közrejátszott Arafat kétszínűsége, az addig sosem tapasztalt intenzitású palesztin terror (az első intifáda idején 97 izraeli vesztette életét, az oslói egyezményt követő négy évben pedig 256), a radikális Hamasz és az izraeli szélsőségesek folyamatos tiltakozása, Rabin meggyilkolása, Netanjahu ellenszegülése az egyezmény végrehajtásában, a későbbi, Camp Davidben zajló tárgyalások kudarca éppúgy, mint az egyezmény alapvető hiányosságai.

Valószínűleg minden tényező együttesen rántotta a mélybe az eddigi egyetlen komoly esélyt a békére. „Ilyen lehetőség minden 100 évben csak egyszer adódik, és mi egyszerűen hagytuk elveszni” – mondja a film vége felé Singer. És a nemrég a Gázai övezetből Izraelre zúduló rakétaáradatot elnézve valószínűleg igaza is van.

Az Oslói naplók megtekingető a 7. Zsidó és Izraeli Filmfesztiválon. Vetítési időpontok a fesztivál honlapján találhatók:

http://zsifi.org/osloi-naplok-the-oslo-diaries/

A Kibic Magazin a 7. Zsidó és Izraeli Filmfesztivál kiemelt médiapertanere.