A Nature ismertette azt a kísérlet-sorozatot 2013-ban , amely bizonyította, hogy meghatározott keretek között akár az olyan összetett viselkedés is átöröklődhet egyik generációról a másikra, mint a félelem.
Az egyéni traumák biológiai átörökítésének lehetősége sokáig a természettudományos humbug kategóriába tartozott, ám az elmúlt évtizedek genetikai, molekuláris biológiai eredményei polgárjogot adtak az epigenetika gyűjtőnéven folytatott kutatásoknak.
A nemzetközi szaktekintélynek számító Falus András immunológus 2015-ös definíciója szerint az epigenetika
„a gének olyan öröklődési formájának vizsgálata, amely nem jár együtt a DNS szekvenciájának megváltozásával. Arra a kérdésre keres választ, hogy a környezeti tényezőknek a szülőkre gyakorolt hatása milyen molekulárisan igazolható változásokat okoz az utódok génkifejeződését tekintve.”
Falus meghatározása szerint a vizsgálat tárgya az, hogy miként kerül át egy gén információja az egyik generációból a másikba a DNS-szekvencia megváltozása nélkül. Vagyis, mint a görög prefixum utal rá, az epigenetika a genetikai öröklődés feletti mechanizmusokat vizsgálja.
2013-ban a Nature ismertette azt a kísérletsorozatot, amely bizonyította, hogy meghatározott keretek között akár az olyan összetett viselkedés is átöröklődhet, mint a félelem. Legalábbis egereknél. A már akkor is erős szkepszissel fogadott eredmények után egy évvel a New York-i Mount Sinai Orvosi Egyetem kutatócsoportja állt elő azzal, hogy a holokauszttúlélők gyermekei sokkal hajlamosabbak a traumák hatására fellépő úgynevezett poszttraumatikus stresszre és ennek következtében a depresszióra, mint akiknek a felmenői nem szenvedték el a zsidóüldözést.
A teljes cikk itt olvasható:
A szülők traumája hat az utódok egészségére – a rejtélyes epigenetika
A molekuláris biológia fejlődésével tudományos polgárjogot nyert epigenetikai kutatások azt igyekeznek bizonyítani, hogy a felmenőket ért traumák az utódgenerációkra is hatással vannak. Egy újabb kutatás talált erre bizonyítékot.
