A világhírű írót vasárnap, 91 éves korában, tüdőgyulladás miatt kialakult szövődményekben érte a halál egy New York-i kórházban, családja körében. Főként a hozzá hasonló fehér, középosztálybeli amerikaiak, többségükben New York-iak és gyakran zsidók problémáit mutatják be a többszörös Tony-díjas és Pulitzer-díjas drámaíró darabjai. Leghíresebb művei a Mezítláb a parkban és a Furcsa pár, amelyeket gyakran játszanak a magyar színpadokon is.
Neil Simon 1927. július 4-én született New York Bronx negyedében, zsidó szülőktől. Apja, Irving Simon ruhakereskedő, anyja Mamie háztartásbeli volt.
Simonnak nehéz és többnyire boldogtalan gyermekkora volt szülei „viharos házassága” és pénzügyi nehézségei miatt, amelyeket a gazdasági válság okozott.
Egy interjújában Simon kijelentette: „Mind a mai napig nem tudok rájönni, hogy mi volt az oka az állandó veszekedéseiknek…. Anyám gyűlölte őt, nagyon haragudott rá, de aztán apám visszajött, ő meg visszafogadta. Tényleg szerette őt.”[5] Simon szerint az volt az egyik oka annak, hogy író lett, hogy függetleníteni tudja magát ezektől a családi problémáktól, mire felnő: „Részben emiatt lettem író, mert nagyon korán megtanultam, hogy gondoskodni kell tudnom magamról… Nagyon korán, hét vagy nyolcéves koromban már rájöttem, hogy jobb lesz, ha valahogy magam gondoskodom magamról, lelki értelemben… Így válhattam erős, független emberré.”
Pályafutását postázóként kezdte a Warner Brothers-nél, majd televíziós és rádiós forgatókönyveket írt. Első darabját 1961-ben mutatták be a Broadway-n, amelyen 3 évig dolgozott, elmondása szerint azért, mert nem bízott eléggé magában.
A Mezítláb a parkban (1963) és a Furcsa pár (1965) után, amelyekért Tony-díjat kapott, országos népszerűségre tett szert és ő lett “a Broadway legújabb sztárszerzője” írja Koprince. A két sikerdarabot követte a többi: „A jó doktor”, Isten kedvence, Ölelj át!”, Édeskettes hármasban, I Ought to Be in Pictures, Brighton Beach Memoirs, Biloxi Blues, A Broadway felé, Jake női, Hölgyem, Isten áldja!, és a Nevetés a 23. emeleten. A témák a komoly és romantikus komédiáktól terjedtek a komolyabb és kevésbé humoros drámákig. Összességében tizenhét Tony-jelölést kapott és ebből hármat el is nyert.
Simon sokat merített történeteihez „saját életéből és tapasztalataiból”, amelyek helyszínei többnyire New York-i munkásosztálybeli környezetben találhatók, ahol maga is felnőtt. 1983-ban kezdte írni az elsőt a három önéletrajzi darabjából, amelyek a Brighton Beach Memoirs’ (1983), a Biloxi Blues (1985), és a A Broadway felé (1986). Ezekért kapta a legnagyobb kritikai elismerést. A „ráadásdarab”, a Yonkersi árvák (1991) után Simon elnyerte a Pulitzer-díjat.
Simon darabjai rendszerint önéletrajzi jellegűek, nehéz gyermekkorának és első házasságainak részleteit ábrázolják. Koprince szerint Simon darabjai ezenkívül „kivétel nélkül a hozzá hasonló fehér, középosztálybeli amerikaiak, többségükben New York-iak és gyakran zsidók problémáit mutatják be.“ Hozzáteszi: „Szerintem gyakorlatilag vissza lehet követni az életemet a darabjaimon keresztül.” Az olyan darabokban, mint a Yonkersi árvák, Simon azt sugallja, hogy mennyire szükséges a szeretetteli házasság, szemben az ő szüleiével, és ha a gyerekeket megfosztják ettől otthonukban, akkor „érzelmileg sérültek és elveszettek lesznek.”
Koprince rámutat, hogy „A Neil Simont befolyásoló egyik legfontosabb tényező a zsidósága,” noha erre nem figyel tudatosan, miközben ír. A Brighton Beach-i trilógiában a kritikus szerint a főszereplő „az öngúnyoló humor nagymestere, ügyesen gúnyolja ki magát és általában a zsidó kultúráját.” Simon maga úgy jellemzi alakjait, mint akik „gyakran öngúnyolók és rendszerint a lehető legpesszimistábban látják az életet.” Koprince szerint ez a téma az irodalomban, „a zsidó humor hagyományai közé tartozik…olyan hagyományba, amely a nevetést egy védekező mechanizmusnak tekinti és a humort gyógyító, életadó erőnek.”
Simon írói stílusának kulcsa és állandó jellemzője a komikum, amely mind a szituációs, mind a nyelvi humort hatékonyan felhasználja. Koprince szerint: „darabjai gyakran szenzációsan humorosak,” hozzátéve, hogy „páratlan érzéke van a villámviccekhez és a humoros beszólásokhoz.” McGovern hozzáteszi, hogy Simon vígjátéki formája “lehetővé teszi komoly témák bemutatását oly módon, hogy a közönség nevet, hogy ezzel elkerülje a sírást.”
Neil Simon egész karrierje során vegyes kritikákat kapott műveire, számos kritikus dicsérte vígjátékírói képességeit, amelyek jól ötvözik a „humort és a pátoszt.” Más kritikusok nem voltak ilyen kegyesek hozzá, megjegyezve, hogy drámai struktúrái gyengék és sokszor támaszkodik a gegekre és az egysoros beköpésekre. Ennek következtében, mondja Kopince, „az irodalomtudósok általában semmibe vették Simon korai munkáit, inkább tartották kommersz, sikeres darabírónak, mint komoly drámaszerzőnek.” Clive Barnes, a The New York Times kritikusa azt írta, hogy brit párjához, Noël Cowardhoz hasonlóan Simon is „arra ítéltetett, hogy egész pályafutását alulértékelve”, de ettől függetlenül nagyon „népszerű” alkotóként élje le.[10]
A hozzáállás 1991-ben változott meg, amikor a Yonkersi árvákért elnyerte a drámaírói Pulitzer-díjat. McGovern szerint „még a legrátermettebb kritikus is csak ritkán ismerte el, hogy micsoda mélységek rejlenek Neil Simon darabjaiban.”
