Köves Slomó: a vi­lág­ban a megváltozott az an­tiszemitizmus jellege

„Ki kell emelni az évszázadok óta folyó diskurzust abból a tévútból, amely úgy interpretálja az identitáskérdéseket, hogy valaki annál inkább zsidó, minél kevésbé magyar – és fordítva!” , írja Köves, aki nemrég átfogó cikket közölt a magyarországi zsidóság identitásának változásáról az elmúlt 150 évben. Ebből ajánlunk egy részletet.

Új társadalmi szerződés

Az 1989-es újabb fordulat a jogok gyarapodásával járt együtt, ugyanakkor a nyílt antiszemitizmus a ’90-es évektől ismét a mindennapok ta­pasztalatává vált. Az elsőként fel­sejlő új identitás-modellek nem tud­tak sikeressé válni. A kulturális zsidóság programja, amelyet az egyik legelső bejegyzett civil szervezet, a MAZSIKE tűzött zászlajára 1988-ban, nem kapta meg azt a fajta legitimációt sem a hivatalos zsidó politikától, sem a nagypolitikától ahhoz, hogy sikeres legyen. Második lehetőségként a zsidóság nemzetiségi kérdésként való vizsgálata kínálkozott, először a 90-es évek elején, majd a 2000-es évek közepén, ám a MAZSIHISZ elle­nez­te a kezdeményezést. A harma­dik identitásképző lehetőség a cio­nizmus lett volna, ám ez sem gya­ko­rolt komoly vonzerőt a hazai zsidó­ságra.

Mindeközben a MIOK 1990-ben MAZSIHISZ névre váltott. A valódi ernyőszervezeti jelleg kialakulása azonban elmaradt, ráadásul az évek alatt a legitimációja, és az érdekérvényesítő képessége is jelentősen leszűkült. Ehhez hozzájön az a korábbi időszakokból származó kettős identitásprobléma, amely tovább
bénítja az önmagára találását. A neo­lógia 19. századi identitásmodell­je 1920-ban megbukott, és azóta sem tudták újrafogalmazni az értékeiket és a célkitűzéseiket.

Mindehhez hozzájárul az is, hogy a zsidó érdekképviselet a köztudatban továbbra is úgy jelenik meg, mint aminek az első számú feladata a holokauszt emlékének a megőrzése. Ez azt a téves képzetet kelti, hogy maga a zsidóság is egyet jelent ennek a feladatnak az elvégzésével. Ezzel párhuzamosan folyamatosan keveredik az emlékezés és a nyílt antiszemitizmus elleni harc fogalma.

Rátalálni a helyes útra

A továbblépés egyedüli lehetséges út­ja annak a felismerése, hogy új korszakba léptünk. Felnőtt egy új nemzedék, amelynek többé sem­mi­lyen személyes élménye, kap­cso­lata nincs a holokauszttal. Ez a több­ségi társadalomra is igaz: a 20. század zsákutcás történelme ke­veseket érint intenzíven. A vi­lág­ban ráadásul megváltozott az an­tiszemitizmus jellege. Korábban ez a náci reminiszcenciákat fel­idéző szél­sőjobboldal kiváltsága volt. Ma az antiszemitizmus a bal- és szélsőbaloldali mozgalmakhoz, politikai erőkhöz, az Izrael-ellenességhez, az arab-párti felfogásokhoz, a radikális isz­lám programokhoz kapcsolódik. A fizikai atrocitásokat a legtöbbször kilátástalan helyzetben levő, nem kel­lően integrálódott másod-harmadgene­rá­ciós nyugat-európai muszlim bevándorlók követik el.

De, ami bennünket, magyar zsidókat el­sősorban érint: a sze­mélyes tanítói, kö­zös­ségvezetői élményeimen keresztül is újra és újra igazolódik, hogy az egyedül megbízható identitásszervező erő a vallás, és az ezen alapuló értékek közösségben való meg­élése. A többi opciónak, számomra úgy tűnik, nincs elegendő ereje ahhoz, hogy hosszú távon is stimuláló, inspiráló maradjon. Mindemellett végre ki kell emelni az évszázadok óta folyó diskurzust abból a tévútból, amely úgy interpretálja az identitáskérdéseket, hogy valaki annál inkább zsidó, minél kevésbé magyar – és fordítva! Zsidónak lenni egy vallás követése mellett nemzeti azonosságtudatot is feltételez.

A teljes cikk itt olvasható:

http://zsido.com/szakadastol-az-ertekek-hazassagaig-magyar-politika-es-zsido-strategia-150-eve