Van-e morálja a mesterséges intelligenciának?
A mesterséges intelligenciáról, a robotizációról, a start-up mánia veszélyeiről és az innovációval kapcsolatos más problémákról is volt szó a Brain Bar nevű fesztiválon, amelyet május 31 és június 2 között rendeztek meg Budapesten a Corvinus Egyetemen. A fesztivál meghívott vendége volt Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija, akivel a zsido.com készített interjút.
– Mi az, ami elsőként eszébe jut a mesterséges intelligencia kapcsán?
– Elsősorban azt a fajta pánikot tartom érdekesnek, ami ezzel kapcsolatban a köztudatban elhatalmasodik. Azt sugallják a youtube-videókban és a hollywoodi filmekben felvázolt disztópikus képek, hogy a robotok átveszik a hatalmat, a robotok bolygója leszünk, és hogy ez milyen nagyon veszélyes. Ha nem lépünk időben, akkor megjósolhatatlan, hogy mi történhet stb.
Nyilván van alapja némi félelemnek ezzel kapcsolatban, de meglátásom szerint ez inkább egy társadalompszichózis. Egészen pontosan az embereknek azt az igényét elégíti ki, hogy félhessen valamitől (olykor a környezetvédelem kapcsán is tapasztalhatunk ilyen „vadhajtásokat”). Az individualista gondolkodás manapság nagyon erős – ha kivesszük Istent a rendszerből, akkor ennek a gondolatnak az a lényege, hogy nekünk mint individuumoknak a célja a saját érvényesülésünk. Az egyén vagyonszerzése, saját magunk bebiztosítása – az egyéni örömök. Ezek nagyon fontos dolgok természetesen, de ha öncélúvá válnak, akkor azt a téves üzenetet sugallják, hogy elérhetjük a korlátok nélküliséget. Minden elérhetővé válik, semmi sem kell és semmi sem szabad, hogy kielégülésünket, létünket gátolja. És amikor a korlátok mégiscsak felbukkannak (mint például a robotizáció által eredményezett önreflexió), akkor pánikba esünk. Rájövünk, hogy bármennyire is szeretnénk, nem tudunk istenekké válni. Éppen a korlátlanságunkat erősíteni hívatott saját teremtményeink tolják az arcunkba mérhetetlen korlátoltságunkat.
Létezésünk célját nem szabad elfelejtenünk és azt sem, hogy létünk nem korlátlan. Ha nincs egy magasabb rendű létezés, ami az egésznek célt ad, akkor automatikusan jön a pánik, valamitől félni fogunk. Attól fogunk félni, hogy felismerjük a saját korlátainkat. Tulajdonképpen ez egy pótvallás – a rettegés vallása.
– Miért állítja, hogy erre az emberi bizonytalanságra, ami szerintem természetes, megoldást ad az istenhit?
– Addig, amíg az ember azt vallja, hogy van Isten, a korlátozott és felfogható létezés fölött van egy felfoghatatlan, addig automatikusan belátja a saját korlátait. És ezzel együtt, ez nem kelt benne félelmet, mert hiszi és tudja, hogy az egésznek van egy célja. Ha viszont céltalan, akkor az egész létezésünk csak az individuumnak a kiterjesztése és a „jóérzés-hormon” felszabadulásának elérése lesz. Viszont abban a percben, amikor felismerjük ennek a korlátait, mérhetetlenül megijedünk. Rájövünk, hogy a jólét ígérete nem örök, hogy a kielégülésnek egyszer fájdalmasan vége szakad, és előre félünk a pillanattól, amikor fel kell majd ismernünk saját korlátainkat.
Szeretnénk jól élni. Sőt! Jelen kultúránkban a jólét szinte a legfontosabb ígéret, a legfontosabb kulturális toposz. Egy materialista létfelfogásban nincs több mint a matéria, tehát a dolognak nem lehet több célja a matéria gyarapodásánál, a fizikai jólétnél. Technológiai fejlődésünk is ezt a jólétet gyarapítja. Csakhogy miközben örülünk a technológiai fejlődésnek, félünk is tőle. Attól tartunk, hogy a jóllétünk érdekében tett lépések hosszú távon, éppen a jóllétünket veszik majd el. Olyan ez, mint egy modern gólem, amely alkotója ellen fordul.
Ez az MI-vel kapcsolatos félelemnek a metafizikai része. Az az elem, amely számomra, rabbi számára talán a legérdekesebb és legtanulságosabb, talán éppen azért mert, megítélésem szerint, nem sok köze van a racionalitáshoz. Itt jutunk el az egész témának a mélységéhez: soha nem fog egy gép az ember szintjére emelkedni, és ezért emiatt nem is érdemes pánikolni.
– Miért olyan biztos ebben? Meg lehet valahol húzni egy esszenciális határvonalat egy élőlény és egy gép között?
– Meg. A határvonal a tudat. Tud a saját létezéséről. Egy példa: egy műveltségi vetélkedőben egy szoftver legyőzött nagyon okos embereket, mindenki arról áradozott, hogy ez milyen fantasztikus. Másnap azonban megjelent egy cikk, amelyben felvetették, hogy igen, nagyon okos ez a szoftver. Minden tud. Csak éppen azt nem tudja, hogy nyert. Itt a lényeg: a gépnek nincs tudata. A tudat az, amikor a begyűjtött információt nem csak felhasználjuk és kiadjuk, hanem egy személyes vonatkozást rendelünk hozzá. Van az információ, vagyunk mi és a mi viszonyunk az információhoz.
A Kabbalában ezt a szintet hívjuk a tudás harmadik szintjének, dáátnak. A harmadik szint attól tudás, hogy abból fakadnak az érzelmek. Hogy valamit tudunk, és ahhoz van egy személyes viszonyulásunk. Egy számítógép – ahogy egy ember is – tudhatja, hogy valaki kedves, de attól még nem táplál érzelmeket az irányába, mint egy ember. Neki van személyes viszonyulása az egészhez. A tudat alapja, hogy tudjuk, hogy létezünk és szeretnénk létezni. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért, de az alap a létezésre való vágy. Ez mozgat mindent a legkisebb szúnyogtól Albert Einsteinig. És a kreativitás is ebből fakad. A kis szúnyog is tudja, hogy ha közeledik az árnyék – amely a rá lecsapó kezet jelzi –, melyik irányba repüljön el, ha tovább szeretne élni. Ugyanígy Einstein, aki meg akar oldani egy problémát, a saját létezésében szeretne előrébb jutni. Egy számítógépben ez nincs meg. Ő benne is lepöröghet a túléléshez szükséges algoritmus, de ehhez nem fog társulni a félelem, az ijedtség vagy éppen a siker érzése. Éppen ezért nem tud újabb feladatot sem kitalálni, azt a feladatot tudja megoldani, amit megadunk neki. Az érzelmi intelligenciában egy szúnyog is fejlettebb a legfejlettebb MI-nél.
Az eredeti teljes cikk itt olvasható.
http://zsido.com/van-e-moralja-mesterseges-intelligencianak/
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
