Készséggel el kell ismerni, hogy – ennek az alkunak a keretében – a rendszer megvédi a magyar zsidókat, csakúgy, mint más kisebbségeket, amíg azok elfogadják az általa szabott, nem túlságosan tág kereteket.
Izraelben ekkor bukott meg a baloldal: ők a béketárgyalások során komolyan vették e nemes eszméket, komolyan törekedtek a méltányos békekötésre a palesztin kisebbséggel, ám a válasz véres intifáda volt, egyáltalán nem titkolt antiszemita retorikával körítve, amit a polkorrekt Európa nem volt hajlandó tudomásul venni. Mint rendesen, a zsidó állam volt a kísérleti terep, ahol a nemes jelszavak a gyakorlatban vizsgáztak. Az addig békepárti izraeli többség a saját bőrén érezte az emberjogi diskurzus hamisságát: a gátlástalan terroristák őket vádolták rasszizmussal, népirtással, a nyugati közönség pedig előzékenyen elhitte a vádakat.
Ennek a diskurzusnak volt jóhiszemű, őszinte szívű harcosa a mélyen rokonszenves Barack Obama, és ez a politika bukott meg Amerikában 2016-ban, amikor az alsó középosztály észrevette, hogy ők – az új diskurzus szerint – már nem emberibb körülményekért küzdő munkavállalók, hanem rasszistagyanús fehérek. Így jutott hatalomra egy kevésbé szeretetre méltó személyiségű elnök, aki megtartotta, amit ígért, és felrúgta az emberi jogi diskurzusra építő nyugati együttműködési rendszert. Ennek egyik fő haszonélvezője Izrael, mivel az amerikai ENSZ-küldöttek, európai kollégáiktól eltérően, nem haboznak néven nevezni a humanista szósszal leöntött antiszemita gyűlöletrituálékat az ENSZ-közgyűlésen, az Unescóban és másutt.
Ennek a diskurzusnak a válságát éli át most Nyugat-Európa, amelyet azonban ez a válság sokkal súlyosabban megrendített, mint Izraelt vagy Amerikát. A Hitler utáni, békés együttműködésre épülő Európának ugyanis ez a diskurzus, a másság tisztelete volt az alappillére, mentsvára. Ha ez összeomlik, ugyan mi akadályozza meg, hogy visszatérjenek a 20. század szörnyűségei? – kérdezik politikusok, gondolkodók és közemberek. A haladó Európa ezért nagy félelmében – érthető, de nem igazolható módon – ragaszkodik a félresiklott modellhez. Ennek a modellnek szellemében tárgyal ma Nyugat-Európa a magát diszkrimináció áldozataként feltüntető Iránnal, azzal az elnyomó rezsimmel, amely a leggátlástalanabb nyíltsággal hirdeti a zsidó állam elpusztítását.
Ennek a diskurzusnak a válságából profitál gazdagon az Orbán-rendszer, amely soha nem volt fogékony ezekre az eszmékre, azt sem tűzte zászlajára, ami ezekből méltányos és megvalósítható volt, legfeljebb nem akadályozta megvalósulásukat. Soha nem végezte el az 1945 előtti politika kritikáját, hanem ellenkezőleg: legitimitását leginkább a Horthy-rendszer úgy-ahogy vállalható elemeire (leginkább Bethlen István miniszterelnöki éveire) alapozza.
A teljes cikk itt olvasható:
Orbán és Netanjahu – miért van szükségük egymásra? | Szombat Online
Orbán Viktor és Benjamin Netanjahu olyan szívélyességgel tárgyaltak, ami a normális diplomáciai üzemmenetre többnyire nem jellemző. A politikához nem kapcsolódó gesztusok – mint a magyar zsidó múzeum bővítése, magyar kulturális programok szervezése, másfelől a Puskás fociakadémia említése (mintha Netanjahunak ez valóban szívügye lenne), valamint a vacsora-vendéglátás – mind arról szólnak, hogy a látogatás politikai súlyán túl annak szimbolikus jelentőségét is kölcsönösen fontosnak tartották.
