Nem állítom, hogy könnyű visszafogottnak lenni a témában, pláne ha az ember érintettnek érzi magát. Mindenesetre azért jobban kéne törekedni rá. Konszenzus talán soha nem lesz, de mondja meg nekem valaki, hova lett az a híres vitakultúra, amire olyan büszkék szoktunk lenni? – Sorozatunk utolsó darabja, amelyben azt vizsgáljuk, lehet-e és hogyan megfogalmazni kritikát Izraellel kapcsolatban.
Kevés nehezebb témát tudok elképzelni zsidók – vagy lassan már akárki – számára, mint az izraeli-palesztin konfliktust. Többrétegű, ellentmondásos, érzékenységekkel, sértettségekkel és intellektuális felsőbbrendűség érzésekkel halmozottan terhelt ügy. Nagyon sokan nagyon sokszor inkább meg sem szólalnak a témában, nehogy magukra rántsák egyik vagy másik oldal indulatait. Aztán megint nagyon sokan nagyon sokszor meg teljes elvakultsággal nyomják ezerrel a saját beállítottságukhoz, véleményükhöz közel álló ideológiai tábor egyre kevésbé szofisztikált hírsémáit, ha úgy tetszik propagandáját.
Párbeszéd nem zajlik, mindenki fújja a magáét, sokszor (szinte mindig) mérhetetlen megvetést, utálatot érezve, és/vagy gerjesztve a másik tábor képviselői iránt. Objektív politikai elemzést, kiegyensúlyozott véleményeket, vagy éppen visszafogottságot én nem is tudom, mikor láttam utoljára erről az egész ügyről – és ebbe magamat is beleértem. A legtöbbször az egyik vagy a másik tábor állítja pellengérre egymást, megmondva a tutit, hogy a másik miért téved, miért tekinthető antiszemitának vagy öngyűlölő zsidónak, miért tömeggyilkos fasiszta vagy az emberi jogok földbe tiprója.
Nem állítom, hogy könnyű visszafogottnak lenni a témában, pláne ha az ember érintettnek érzi magát. Mindenesetre azért jobban kéne törekedni rá. Konszenzus talán soha nem lesz, de mondja meg nekem valaki, hova lett az a híres vitakultúra, amire olyan büszkék szoktunk lenni?
Érdekesnek találom, hogy van egy dolog, amire mindkét tábor hivatkozni szokott; ez pedig a felelősség kérdése. Mi a felelősségünk nekünk, zsidóknak? Értsd: puszta zsidóságunkból adódó felelősségünk, ha van ilyen egyáltalán.
Érezzünk felelősséget Izrael, a zsidó állam iránt, adjunk meg minden támogatást neki a támadásokkal szemben, hiszen Izrael a legfőbb életbiztosítás a zsidók számára ezen a földgolyóbison.
Érezzünk felelősséget, mint egykori üldözöttek, hontalanok és kitaszítottak azok iránt, akik most hasonló helyzetben vannak, hiszen ha valakinek, hát a zsidóknak tudniuk kell, milyen migránsnak lenni.
Na de melyik felelősségérzet legyen az erősebb? Egyáltalán, ezek kölcsönösen kizárják egymást?
„Izraelnek joga van ahhoz, hogy megvédje határait, állampolgárait!” – hűű, de sokszor hangzik ez el. Nem is lehet vitába szállni pusztán ezzel a mondattal, ezt nyíltan elég kevesen is cáfolják, őket hagyjuk is. Viszont az önvédelemhez való jog állandó felhánytorgatása sokszor azt a látszatot akarja kelteni, mintha a másik tábor ezt vonná kétségbe. Pedig ez nem mindig van így, illetve a „másik tábor” nyilván nem egységes, ne tuszkoljunk már be mindenkit egy fedél alá. Mérhetetlenül bosszantó, amikor bármilyen kritikusabb felhang megütése után azonnal besorolnak a BDS mozgalom alá. Történt ez Natalie Portmannel is, aki hiába tette közzé az igen szépen és szofisztikáltan megfogalmazott, Izraelt támogató és Netanjahut ugyanakkor kritizáló szösszenetét arról, hogy miért nem akar pacsizni Bibivel, ez tökre nem számított. Izrael ellenes rohadékká lett nyilvánítva azon nyomban. Kár.
„A palesztinoknak joguk van az önrendelkezéshez!” – na, ezt már többen cáfolják, de azért az alapvetéssel talán a többségnek nem lenne gondja – az viszont elgondolkodtató, hogy a jelenlegi kaotikus és reménytelen helyzetben már egyre többen mennek el addig a mondatig, hogy „ezeknek” nem jár. Viszont itt is fontos látni, hogy nincs egységes tábor, a látszat ellenére sem. A rakéták kilövése Izraelre nehezen sorolható az önrendelkezési jog megfelelő alkalmazása alá. Ráadásul nem túl előremutató, saját maguk alatt vágják a fát.
Szerintem valahol onnan lehetne kiindulni, hogy ezt a két alapvetést nem vonjuk kétségbe, illetve megpróbáljuk összeegyeztetni egymással, megtalálni az arany közepet. Izraelnek igenis joga van védeni határait, állampolgárait, a palesztinoknak meg joguk volna az önrendelkezéshez bizonyos feltételek fennállása esetén. Ezeken állva kéne vitáznunk, beszélgetnünk és megértenünk egymás álláspontját – még ha nem is jutunk konszenzusra. De ha ezt a kettőt alapnak vesszük és a mértékekről és alkalmazási módokról beszélünk, akkor talán van esély, hogy egymás álláspontjából is megértsünk egy-egy szeletet, illetve finomítsunk saját beállítódásainkon. Naiv – nyilván sokan erre jutnak ezt olvasva. Lehet. Nekem jobban tetszik a „reménytelenségben is picit optimista” megközelítés.
A nehézséget én részben abban látom, hogy a második alapvetést sajnos sokkal többen vonják valójában kétségbe. Arra hivatkoznak, hogy nincs kivel tárgyalni, a palesztinok nem egységesek, hiába kötsz alkut, úgyis megszegik, ha teret engedsz nekik, kihasználják helyzeti előnyüket és nyakon szúrnak, stb stb. Nem mondom, hogy alaptalanok lennének ezek a félelmek – van itt kockázat BŐŐVEN! Hülye az, aki ezt nem látja. De azon elgondolkoztatok már, hogy például Ramallah a második intifáda vége óta milyen figyelemreméltó gazdasági és társadalmi fejlődésen ment keresztül? Meg Ciszjordánia mennyire más tészta, mint Gáza? Vagyis, ahol lehetőséget kapott a Palesztin Hatóság, nem mindenhol baszta el teljesen… persze, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez máshol is így lenne, illetve Ciszjordániában is van baj nyilván (és akkor az Abbász-féle, tulajdonképpen antidemokratikus politika többrétegű problematikusságát, a másik oldalon meg a telepeseket, nem is említettem, hogy csavarjak rajta egyet), de ne vegyük már egy kalap alá a palesztinokat! Pláne úgy ne, hogy palesztinok – mint sogenannte „nép” – leginkább csak azért léteznek, mert Izrael létrejött és mert a környező arab országok nemcsak szartak a fejükre magasról, hanem undorító módon ki is használták a helyzetüket politikai céljaikra. Gyávák és önzőek voltak, de persze erről keveset beszélünk – a palesztinok nyomorúságos helyzete legalább annyira – ha nem jobban – Egyiptom, Jordánia, Szíria és Libanon tevékenységének – illetve „tevékenytelenségének” – köszönhető, mint amennyire Izrael létrejötte. Something to think about. És őszintén – mi az alternatíva? Nem elfogadni a palesztinok önrendelkezési jogát a biztos mód arra, hogy ezt a kétségbeejtő helyzetet hosszútávon is fenn tartsuk. Ez volna Izrael biztonsági érdeke?
És hadd szóljak a másik táborhoz is – Izrael katonai jelenléte Gázában nem szüntethető meg egyik napról a másikra. Látjuk, annak milyen következményei voltak. Mélyen hiszem, hogy ebbe az irányba kell lépéseket tenni, kemény kockázatokat is vállalva, de azért azt senki se gondolja komolyan, hogy katyusák kereszttüzében le lehet nyugodtan ülni beszélgetni? Mi könnyen okoskodunk egy számítógép mögül, de az a rohadt nagy igazság, hogy akármilyen döntés születik a világnak azon a felén, az majdnem biztos, hogy emberéleteket követel, vagy legalábbis tesz kockára.
Én csak annyit látok biztosan, hogy ha ez a vonal folytatódik, akkor ez a helyzet fog fennmaradni, sőt, eldurvulni. És ebből ki kell törni.
Jeruzsálem, a zsidók fővárosa. Eddig úgy gondoltam, hogy addig nem lehet ilyet tenni, amíg nincs palesztin állam, meg amíg Kelet-Jeruzsálem nem lehet szintén főváros. Sajnos, abban a formában, ahogy ezt meglépték, csak több kárt okoztak az ügynek, ez igaz. Az a narancs fejű majom, aki ezt az egészet elindította egy tudatlan, ostoba, gonosz balfasz – nálam nem utálja jobban senki, talán a felesége. Óriási károkat okozott már eddig is világunkban, és ki tudja még mennyi kárt fog.
De rohadjak meg, Jeruzsálem Izrael fővárosa, nem Tel-Aviv – ebből a róka fogta csuka helyzetből ki kell törni. Még akkor is, ha nem csak pozitív következményei voltak ennek a lépésnek rövid távon. A Gázai övezetből a kivonulás is a megfelelő lépés volt még annak idején, még akkor is, ha iszonyat indulatokat gerjesztett – és sajnos pont az ellenkezőjét sikerült végül elérni, mint a cél volt.
Érdekes, hogy a két ügynek – bár mindkettő a helyes irányba tett lépés volt – ugyanaz a hibája. Az egyoldalúság és a hosszútávra tervezés hiánya. Nulla stratégia, csak egy csillogó vízió és durr-bele. Így lehet jó ügyeknek a legnagyobb kárt okozni – íme, a recept.
Jeruzsálem ügye a Trump billogot viseli magán, a palesztinok ügye meg Gázáét (és persze az évtizedek óta tartó terrorizmusét).
Ha engem kérdeztek, én Gázát megpróbálnám elvben is leválasztani Ciszjordániáról. Így lenne fair. Területileg sem csatlakoznak egymáshoz és lassan már az összehasonlítások is értelmüket vesztik. Jeruzsálem ügyét meg le kell választani Trumpról.
Bár tudom, egyik sem valószínű, mégis. Ha ezeket legalább páran megpróbálnánk a maguk összetettségében vizsgálni, nem pedig ordibálni egymás felé, talán rájönnénk, hogy van azért pár közös pont, amikre nagyon érdemes odafigyelni. Annyira beástuk magunkat saját táboraink mélyére, hogy onnan már csak kiabálni érdemes. A legnagyobb könnyedséggel látjuk bele a másikba az indítékot – és ez nagyon rossz.
Nincsenek illúzióim. Csak vágyam arra, hogy olyanokkal is eszmét tudjak cserélni értelmes, civilizált módon, akik nem feltétlenül értenek egyet az én álláspontommal. És könyörgöm, tartsuk fenn magunknak a jogot arra, hogy néha belássuk, tévedtünk.
Kapcsolódó anyagok:
A TEV szerint erősödik az Izrael-ellenes narratíva a hazai progresszív sajtóban
Novák Attila: Arról, hogy mit lehet írni Izraelről és mit szabad
„Izrael ugyanolyan állam, mint a többi, miért ne lehetne kritikával illetni?”