Miért van ennyire kevés képünk a holokausztról?
A magyarországi holokauszt fényképes dokumentációja igencsak hiányos. A szakértők szerint ennek több oka is van, a képek vagy megsemmisültek, vagy egyszerűen el sem készülhettek.
Amikor a magyarországi holokausztról szóló cikkeket olvasunk, sokszor előfordul, hogy ugyanazokat a képeket látjuk viszont illusztráció gyanánt. Ez pedig arra enged következtetni, hogy nem igazán áll a rendelkezésönkre elég fotó erről az igen meghatározó eseményről. Hogy utánajárjon, csakugyan ennyire kevés képünk van a holokausztról, a Magyar Fotótörténeti Társaság blogja muzeológusokat kérdezett meg a jelenség lehetséges okairól.
Míg az egész világon több mint kétmillióra becsülik a holokausztról készült fotográfiák számát, addig a több százezer magyar zsidó elpusztításáról csak igen kevés a fellelhető fényképes dokumentum – derül ki Jalsovszky Katalin muzeológus írásából. Ahhoz viszont, hogy megpróbáljuk minél pontosabban meghatározni a képek számát, először azt kell tisztázni, hogy mit is nevezünk magyarországi holokausztnak.
Jalsovszky szerint a holokauszt az 1938-as első zsidótörvénnyel vette kezdetét, és egészen 1945-ös felszabadulásig tartott. Így azok a felvételek kerülhetnek ebbe a tárgykörbe, amelyek a zsidó, illetve annak tekintett személyeknek tulajdonuktól, állampolgári és emberi jogaiktól, emberi méltóságuktól, szabadságuktól történő megfosztásával, üldözésével, deportálásával, végül pedig meggyilkolásával összefüggésben ebben az időszakban keletkeztek.
Ezt erősíti meg Kelbert Krisztina történész, aki Marianne Hirsch, a Columbia Egyetem professzorára hivatkozva írja, hogy a háború előtti családi felvételek és a háború alatt készült képek kölcsönösen feltételezik egymást. Hirsch a holokausztfotónak két típusát különbözteti meg: az egyik a háború előtt egyénekről, családokról, különféle csoportokról készült fotográfiák, amelyek szereplői önálló, cselekvő személyiségekként mutatják magukat, a másik pedig a holokauszt idején készült felvételeket, amelyek egy része személyiségüktől megfosztott, kiszolgáltatott testekként, ábrázolja a szereplőket.
A kétféle típus egyikével azonban nem lehet foglalkozni a másik nélkül – vallja Hirsch –, hiszen a háború előtti normalitás képei és a zsidósághoz tartozás dokumentációja (sárga csillag) szorosan összekapcsolódnak egymással, és nem értelmezhetőek önmagukban. Kelbert Krisztina szerint a háború előtt készült fotók óriási jelentőséggel bírnak, hiszen segíthetnek a holokauszthoz vezető út feltárásában és megértésében. Ráadásul a holokauszt emlékezetének is egy újfajta lehetőséget adnak arra, hogy az áldozatokat ne csupán tömegsírokba felhalmozott testeknek lássuk.
A magyarországi holokausztfotók számának meghatározásához Jalsovszky Katalin elég sok hazai és külföldi gyűjteményt, archívumot vizsgált meg. Magyarországon a legtöbb ilyen fényképet a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában lehet találni, de vannak még képek a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban, a Páva utcai Holokauszt Emlékmúzeumban, és a Magyar Távirati Iroda, a kecskeméti Fotográfiai Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum és Budapest Főváros Levéltára is rendelkezik holokausztfotókkal. Digitális képgyűjteményekben, így a Fortepan és a Centropa oldalán, illetve olyan Facebook-csoportokban, mint a Zsidó Múlt vagy a Holokauszt és a családom is szép számmal találunk fotókat. És akkor a magángyűjteményekről még nem is esett szó.
Külföldön főként Izraelben, például a jeruzsálemi Jad Vasem, a Tel-avivi Diaszpóra Múzeum, a naharijai Gettó Harcosok Múzeuma és a cfati Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma gyűjteményeiben érdemes keresni, de az Egyesült Államokban a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumban, Németországban a Porosz Kulturális Javak Képarchívumában és a koblenzi Bundesarchivban is fellelhetők magyarországi holokausztfotók.
Egy-egy felvétel azonban több helyen is megtalálható, hiszen a fotóknak általában többféle kópiája maradt fent, ráadásul a különféle archívumok rendszerint valamilyen formában begyűjtik egymás anyagait is. Jalsovszky kutatása alapján nagyjából 700 olyan fotó lehet a magyarországi holokausztról, amely a fenti források egyikén megtalálható. Ebben nincs benne az Auschwitz-album 235 képe, valamint a munkaszolgálatosokról készült több ezer fotográfia sem. Utóbbiak nagy számban főleg a munkaszolgálat első éveiben készültek, és rendszerint annak derűsnek tűnő oldalát próbálják bemutatni. Ukrajnából – ahol alapvetően tilos volt fényképezni – viszont már csupán egy öt képből álló sorozat maradt fent, amely munkaszolgálatosok kivégzését ábrázolja.
A 700 fotó közül az 1941-es Kamenyec-podilszkij-i deportálásról 8, antiszemita falfirkákról, zsidókat kitiltó feliratokról 35, internálótáborokról 14, sárga csillagot viselő személyekről 98, csillagos házakról 12, a könyvek bezúzásáról, rádiók beszolgáltatásáról 16, vidéki gettókról 52, a zsidók gettókba, gyűjtőhelyekre, deportáló vonatokhoz szállításáról 49, a nyilas puccs napjaiban Budapesten lezajlott zsidóellenes razziáról 25, a budapesti zsidók gettóba költöztetéséről 3, az embermentő akciókról 12, a deportált zsidók által hátrahagyott s a szegedi zsinagógában felhalmozott tárgyakról 22, a nyilas tömeggyilkosságok áldozatainak exhumálásáról 346 képet sikerült a muzeológusnak összeszámolni.
Tamási Miklós a Fortepan alapítója szerint 1944 a magyar fotótörténet egyik nagy adóssága. Elég ha a fenti számokat nézzük, hogy felmerüljön a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a több mint 600 ezer sárga csillag viselésére kötelezett zsidó közül csak 98-ról maradt fent fénykép, és a közel 200 vidéki gettóból is csupán 52 fotót ismerünk. De említhetnénk azt a 12 darab fényképet is, amely az 1940 sárga csillagos házról készült, azoknak is kizárólag a kapuját, homlokzatát mutatja, a bent élőkről azonban egyetlen képkocka sincs. Csakúgy mint a budapesti gettóról, és az ottani szörnyű körülményekről sincs semmilyen fényképes dokumentációnk.
Ugyanúgy nem készültek – vagy készültek, de később eltűntek – fotók a nyilasok rémtetteiről, a Dunába lőtt emberekről, a deportálásokról, a halálmenetekről, vagy éppen a csendőrök által elkövetett atrocitásokról. Jól példázza ezt Kelber Krisztina Szemtől szemben. Képek a szombathelyi zsidóság történetéből című projektje, amely 1178 képből álló fotóanyagának mindössze 18,67 százaléka származik az 1939-1945 közötti időszakból, és ennek is csak a 21,3 százaléka ábrázol háborúval, németbarátsággal, zsidóüldözéssel kapcsolatos tematikát. A történész kutatása során arra jutott, hogy ha szigorúan vesszük a holokausztfotó meghatározást, akkor szombathelyi vonatkozásban alig tudunk néhány tucat fotográfiát említeni.
Az okokról Jalsovszky Katalin Tamási írására született válasza szolgáltat magyarázatot. Eszerint többféle körülmény is közrejátszott abban, hogy ennyire kevés holokausztfotóval rendelkezünk. Az egyik ilyen, hogy egyszerűen nem volt, aki fotózzon. A gettóba terelt zsidókat szinte minden vagyontárgyuktól megfosztották, így ha volt, a fényképezőgépektől is. A polgári, amatőr fotósok 1944-ben már jórészt vagy munkaszolgálaton vagy katonaként a fronton voltak. De a fotózás amúgy is tiltott volt minden zsidókkal történt eseménynél, így az emberek vonulásáról, a bevagonírozásról, de a csillagos házakról és a gettókról is tilos volt fényképeket készíteni.
De nemcsak az áldozatok vagy a civilek által készített fotókból van hiány, hanem az elkövetők részéről is hiányos a dokumentáció ezen a téren. Ha készültek is fényképek, azokat valószínűleg megsemmisítették a háború vége felé, csakúgy mint a haditudósítók által készített felvételeket. A magyarországi holokausztfotókkal kapcsolatos hiányosságban Jalsovszky szerint a pártállami évtizedek holokausztot elhallgató politikájának is szerepe van, mivel így a módszeres intézményi gyűjtés és feldolgozás több évtizedes késedelmet szenvedett. Ennek következtében pedig felvételek sokasága veszhetett el, semmisülhetett meg.
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!