Az amerikai zsidók szomorú hanukája

Az amerikai zsidókat, miközben éppen a hanukát ünnepelték volna, három államból is ki akarták utasítani pletykákra alapozott vádakra hivatkozva, a polgárháború ideje alatt. Végül magának Lincoln elnöknek kellett közbejárnia ahhoz, hogy egy komolyabb zsidóüldözés ne hagyjon nagyobb szégyenfoltot az Egyesült Államok történelmén.

1862 hanukáján minden a megszokottak szerint zajlott. Odakint hóvihar tombolt, a kis város házaiban a zsidó családok tagjai az első gyertyákat gyújtották meg éppen odahaza. A latkeszek már sültek a serpenyőben, és a szevivonok is elkezdtek pörögni az asztalon, a családfő pedig az ősi áldást mormolta az orra alatt. Azonban a következő pillanatban hangos dörömbölés hallatszott az ajtón, amelyet fülsiketítő ordibálás kísért: „zsidók kifelé!”. A házakra egy rendelet szövegét szögelték fel, amely azt tudatta az érintettekkel, hogy a 11. számú kiutasítási parancs végrehajtása ezennel kezdetét vette.

Ezek az események nagyon is ismerősek lehetnek, hiszen a zsidóságot a történelem során megannyi kiutasítás, üldöztetés érte, amely általában valamilyen ünnep közepén történt, és hangos dörömböléssel, heves harci kiáltásokkal járt együtt: „zsidók kifelé!”. A helyszín is többé-kevésbé ugyanaz volt, Európa valamelyik részén, esetleg az egyik arab országban zajlottak le gyakorta hasonló események. Meglepetésre azonban a fenti történések nem Galíciában, Poroszországban vagy éppen Bagdadban játszódtak le, hanem egy csendes kis, Paducah nevű városkában, Kentuckyban, az Amerikai Egyesült Államok területén. A kiutasítási parancs mögött pedig nem lengyel nemesek, spanyol inkvizítorok vagy náci tisztek álltak, hanem a jenki hadsereg katonái.

Amikor az amerikai zsidóságról beszélünk, akkor általában a bagel vagy Woody Allen ugrik be elsőre, nem az üldöztetés és a tömeges kitelepítések. Pedig nagyon úgy tűnik, hogy az antiszemitizmus lángja az amerikaiakat is megcsapta annak idején. Ráadásul ebben az esetben nem is egy szimpla amerikai polgárról van szó, hanem a polgárháború legendás hőséről, az emberről, aki megmentette az amerikai uniót az összeomlástól, magáról a nagy Ulysses S. Grant tábornokokról.

De mi késztette arra az északi csapatok főparancsnokát, hogy aláírja a 11. számú parancsot, amely utasításba adta a zsidók kitelepítését Tennessee, Mississippi és Kentucky államokból, az amerikai polgárháború kellős közepén? A válasznak, mint sok hasonló esetben, így most is gazdasági háttere van. Az amerikai pénzügyminisztérium az északi kereskedők számára megtiltotta a déliekkel való árucserét, emiatt pedig iszonyatosan felment az egyik legfőbb déli termék, a gyapot ára. Éppen ezért sokan megpróbálták kijátszani a kereskedelmi tilalmat, Grant tábornok pedig ez ellen próbált fellépni, és véletlenül pont a zsidókat találta meg, mint a legfőbb bűnbakokat.

Az máig vita tárgyát képezi, hogy a kitiltási parancs az összes zsidóra vonatkozott-e, vagy csak a gyapotkereskedőkre. A pletykák mindenesetre elkezdtek terjedni arról, hogy a déllel határos három államban néhány zsidó kereskedő gyapottal üzérkedik a déliekkel. A néhány zsidóból persze rövid időn belül sok zsidó lett, végül pedig már az összes zsidó részt vett a tiltott üzletelésben. Annak senki nem nézett már utána, hogy a feljegyzések szerint a 200 kereskedőből, aki déliekkel üzletelt, csupán négy volt zsidó.

A fake news már akkoriban is tömegeket tudott befolyásolni, így nem kellett sok ahhoz, hogy egyes újságok nemsokára az áruló amerikai zsidókat, mint vérszívó piócákat emlegessék, akik simán pénzé teszik saját a szülőföldjüket. Az AP hírügynökség pedig arról számolt be, hogy három zsidót rajtakaptak, amikor gyógyszereket csempészett a körülzárt New Orleansba, és remélik, hogy ezeket a zsidókat ki fogják végezni. Helyi lapok pedig már a zsidóság megsemmisítéséről kezdtek el cikkezni.

Grant tábornoknak azonban személyes oka is volt arra, hogy a zsidókra tolja a kereskedelmi tilalom megszegését. Kiderült ugyanis, hogy apja is zsidó szövetkereskedőkkel üzletelt, de mivel a saját családtagjai ellen nem mert fellépni, így inkább jobbnak látta azok üzlettársait kitiltani a vidékről. Így született meg a 11. számú parancs, amely ellen az amerikai zsidóság vezetői a legmagasabb szinteken próbáltak fellépni.

A parancsot érintő három államban élő zsidók szerencséjére a kilakoltatás végrehajtása igencsak döcögősen ment, egyrészt technikai okok miatt, másrészt meg azért, mert a helyi katonai egységek alacsonyabb rendfokozatú vezetői nem igazán törték magukat emiatt. Végül csak valamivel több mint 100 zsidót sikerült kiűzni otthonaikból, a többségüket Paducah városából, ahol teljes mértékben végrehajtották a parancsot, és december végére mind a 30 zsidó családot kitelepítették Cincinnatibe.

Ketten a kiűzött zsidók közül viszont táviratot küldtek Washingtonba, amelyben beszámoltak az ottani zsidókat ért sérelmekről. Amikor nem kaptak választ, december végén maguk indultak el a fővárosba, ahol aztán sikerült találkozniuk John A. Gurley kongresszusi képviselővel. A képviselő rögtön továbbította a kitelepítési parancsról szóló híreket Lincoln elnöknek, akit igen csak megdöbbentett Grant tábornok eljárása.

Lincoln ráadásul három nappal azután, 1863. január 1-én tervezte bejelenteni azt a parancsot, amely felszabadítja az összes rabszolgát az országban, és elég furcsán nézett volna ki, hogy eközben rasszista alapon telepítenek ki zsidókat három álomból is. Így aztán Abraham Lincoln táviratban utasította Grant tábornokot a 11. számú parancs azonnali felfüggesztésére. A parancsot törölték, és a Paducahból elűzött zsidók is visszatérhettek otthonaikba.

Négy évvel később, 1869-ben Ulysses S. Grant tábornokot az Egyesült Államok 18. elnökének választották meg, Grant pedig a zsidók ellenségéből a zsidóság nagy barátjává vált. Ő volt az első amerikai elnök, aki zsinagógát avatott az Államokban, aki a legtöbb zsidót nevezte ki a kormányában, és aki hét évvel azután, hogy ő maga is zsidók kiutasítására adott ki parancsot, maga lépett fel az ellen, hogy az orosz cár zsidókat utasítson ki.

(Beit Hatfutsot – A zsidó Nép Múzeuma – Haaretz)