Nem egészen világos, miért pont tisá beáv az elpusztított jeruzsálemi szentélyek gyásznapja

Zakariás próféta szerint inkább a második templom felépítését kellene ünnepelni, és nem az első templom pusztulását siratni. Közben azonban a második szentélyt is lerombolták.

Tisá beáv, vagyis áv hó kilencedik napja, a zsidó vallási hagyomány szerint pont ezen a napon rombolták le mindkét jeruzsálemi szentélyt, az elsőt i. e. 587-ben a babilóniaiak, a másodikat pedig i. sz. a 70-ben a rómaiak. Ezen a gyásznapon többek között böjtöléssel emlékezünk az elpusztított szentélyekre, és azokra az eseményekre, amelyeket a zsidó nép elszenvedett története során. A hagyomány ugyanis ehhez a naphoz köt több, a zsidóság számára tragikus eseményt is, mint például a zsidók kiűzetését Spanyolországból 1492-ben, vagy éppen a nácik „végső megoldásának” jóváhagyását 1941-ben. Az viszont a mai napig nem igazán világos, hogy miért pont ezen a napon történt mindez.

Amit biztosan tudni lehet, hogy valamikor i. e. 587 nyarán a babilóniai erők megostromolták Jeruzsálemet, áttörték a várost védő nagy falakat, a szentélyt kifosztották, majd felgyújtották, a zsidókat pedig elhurcolták Babilóniába. Az 50 évig tartó fogság ideje alatt a zsidók négy böjtnappal is megemlékeztek az elpusztult szentélyről, ezek közül az egyik áv hónapra esett, de hogy pontosan melyik napra, az nem ismert. Az Eszter könyvében leírtak alapján viszont ezek a gyásznapok valószínűleg alulról szerveződő megemlékezések lehettek, amelyeket aztán a vallási vezetés is helyben hagyott.

Feltehetőleg ez lehetett az oka annak, hogy miután a zsidók i. e. 538-ban visszatérhettek Jeruzsálembe, az új szentély felépítését követően az első templom pusztulását már nem siratták tovább. Ezt Zakariás könyvéből tudhatjuk, ott ugyanis ebben az időszakban a zsidók azt kérdezik a prófétától, hogy szomorkodjanak-e az ötödik (áv) hónapban, mire Zakariás azt feleli nekik, hogy nem, inkább ünnepeljenek. Zakariás azonban nem ad pontos dátumot, csak a hónap nevét említi, így az nem világos, hogy áv kilencedikről van szó, vagy esetleg a hónap egy másik napjáról.

Az sem egészen tiszta, hogy a második szentély idején a zsidók hogyan emlékeztek meg az első szentélyről: gyászoltak vagy esetleg ünnepeltek. A Misnában ráadásul mindkettőre akad példa. A Ros hásana című részben arról ír, hogy áv hónap elején hírnököket küldtek szét a szentélyből, hogy tájékoztassák a zsidó közösségeket a gyász kezdetéről, a Táánit című részben viszont az olvasható, hogy a második szentély ideje alatt, tisá beáv napján egy mezőgazdasági eseményt tartottak, amelyen a fákat ünnepelték. Röviden nem lehet pontosan tudni, hogy áv kilencedike gyásznap volt, vagy ünnepnap, esetleg a hónap egy másik napján gyászoltak, ha egyáltalán.

Az első szentély elpusztításának a dátuma ugyanis nem ismert, egyes bibliai források szerint ez a hónap hetedik napján (Királyok 2. 25:8), másik szerint viszont a hónap tizedik napján (Jeremiás 52:12) történt. A legkorábbi említése annak, hogy az első szentély pusztulásának emléknapja tisá beáv csak a második szentély lerombolása utáni időkből származik. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a második szentély i. sz. 70-ben pont ezen a napot pusztult el, de valószínűleg ez sem fedi teljesen a valóságot. Az egyetlen forrás erre vonatkozólag Iosephus Flavius A zsidó háború című műve, amelyben a történetíró áv hónap tizedikét jelöli meg a második szentély lerombolása napjának.

Ezzel a dátumozási problémával a Misna bölcsei is szembesültek, amikor a következőket írták: „A törvény előírhatná, hogy a tizedik napon gyászoljunk, amikor a templom leégett, de akkor miért a kilencediken?”. A kérdést gyorsan meg is válaszolják: „A hetedik napon behatoltak, a nyolcadik napon körbejárták, a kilencedik napon meggyújtották a tüzet, a tizedik napon elégett”. A Talmud később már egyre több tragikus eseményt csatolt áv hó kilencedikéhez, például azt a napot, amikor az őseink azt a büntetést kapták, hogy nem léphetnek az ígéret földjére, mert nem hittek a 12 kém jelentésének, de ezen a napon verték le a Bar Kochba felkelést és ekkor pusztult el egész Jeruzsálem is.

A Talmudban leírt, a tisá beávhoz kapcsolódó hagyományok sokáig megmaradtak, ilyen például A siralmak könyvének olvasása, a hamuszórás a böjt előtt elfogyasztott ételre, az alacsony széken vagy földön ülés vagy éppen a bőrcipők hanyagolása. A Talmud utáni időkben a gyász egyre erősebbé vált, és újabb tradíciók alakultak ki az idők során, ide tartozik a tóratekercs feketébe burkolása vagy a zsinagógák gyenge fénnyel történő megvilágítása ezen a napon.

Néhány alkalommal azért felmerült, hogy tisá beávkor inkább ünnepelni kellene, például a 17. századi ál-messiás, Sábbtáj Zévi idején, amikor is Zévi elrendelte, hogy Zakariás próféta alapján ünnepeljenek áv hó kilencedikén. Miután a zsidók kiábrándultak Zéviből, aki az iszlám hitre próbálta áttéríteni őket, tisá beáv új lendületet kapott, és a minél szélsőségesebb gyászszertartások lettek a vallásos meggyőződés jelképei. A 19. században pedig néhány, főként német reform zsidó csoportok kezdtek el ünnepelni ezen a napon, mégpedig azt, hogy szerintük a szentély lerombolása miatt válhattak a zsidók egy olyan néppé, amely papként szolgálja a világ népeit. Ennek a szokásnak azonban idővel véget vetettek.

Izraelben ma tisá beávkor az üzletek nagy része bezár, a televízió és rádió inkább komorabb műsorokat sugároz, de jom kipurral ellentétben a legtöbb izraeli nem böjtöl ezen a napon.

(Haaretz)