Arab-zsidó-keresztény család a Damjanich utcában

Kis túlzással egy modern-kori Rómeó-Júlia történetre bukkantunk a VII. kerületi Damjanich utcában. Egy budapesti, vallásos zsidó családból származó hölgy egy pusztaszabolcsi katolikus férfiban találta meg a nagy ő-t, s 1959-ben össze is házasodtak. Majd elsőszülött lányuk szűk harminc múlva egy marokkói matematika professzort választott párjának. S hogy teljes legyen a multikulturalitás: egy párizsi egyetemi kollégiumban ismerkedtek meg, éltek Casablancában is együtt, de 24 éve már Budapesten laknak. A Berkesi család sava-borsát a kulturális különbségek adják, az elfogadás és a tolerancia náluk teljesen magától értetődik.

Berkesi Judit 80 éves múlt. Büszkén mutatja legutóbbi születésnapi ajándékát: egy kékes mintázatú ezüst mezüze, amelynek különlegessége, hogy katolikus vejétől kapta. A hatalmas bérházban lévő lakás nappalijában egy egész fal a családé: színes és fekete-fehér fotók sorakoznak gyerekekről, unokákról, rokonokról. Nyaralási, esküvői, születésnapi emlékek. Az asztalon pedig héber könyv. „Hetente egy órám van, kapok sok házi feladatot, és örömmel tapasztalom, hogy tényleg visszajön valamennyi a régi tudásból, csak az a baj, hogy az új szavakat nagyon nehezen jegyzem meg” – meséli Judit néni, aki évtizedekig orosztanár volt, majd amikor 1956-ban Budapestről Pusztaszabolcsba helyezték át, megismerkedett az öt testvérből álló Berkesi családdal. „Egy tiszta katolikus család volt, a két legkisebb gyereket tanítottam, az apuka vasutas volt, az anyuka pedig egy csodálatos teremtés, sajnos már egyikük sem él. A nálam két évvel fiatalabb Józseffel hamar megtetszettünk egymásnak, ő kocsivizsgáló volt. Azt mondtam neki, nem lesz belőlünk semmi, ha elmondok neked valamit. Szegény, azt se tudta, mire gondoljon, milyen bajom lehet. Aztán amikor elmondtam, hogy zsidó vagyok, csak nevetett azon, hogy azt hittem, ez közénk állhat. Persze a férjem családja is tudta, hogy zsidó vagyok, de senkit nem zavart. Az apukám elég vallásos zsidó ember volt, zsidó elemibe jártam, gyerekkoromban tartottuk is a vallást, apukám anyja a háború előtt kóser konyhát vitt. A férjemmel viszont katolikus templomi esküvőnk volt, anyósom kérésére. Apukám akkor már nem élt. Aztán most vénségemre «visszazsidultam», ezért is tanulok héberül, igaz már tíz éve, akkor vettem meg Raj Tamás könyvét. Egyébként soha senki nem bántott a származásom miatt, pedig nem titkoltam. Ebben a házban lakom 1947 óta, soha nem volt probléma, csak mostanában, ebben a szép magyar világban erősödik fel bennem a tudat” – meséli Judit néni.

Amikor 1956. október 23-án Judit feljött a budapesti Petőfi Körbe, nem tudott visszamenni Pusztaszabolcsra, a férje viszont utána jött. „Pesten tanítottam egy általános iskolában 15 évig. Onnan tudtam, hogy ki a zsidó gyerek, mert volt egy félfasiszta tanárkolléga, és az rászállt minden «gyanús» diákra.”

Karácsony akkor lett a „vegyes” család életében, amikor az első gyermekük, Éva megszületett (1960), hanuka viszont sosem volt. „Meg is van keresztelve mindkét lányom, szintén az anyósom kérésére. Politikai nézetkülönbségünk sosem volt. Éva 12 évesen hazajött egyik nap az iskolából és mondta, hogy valami gettóban voltak, a falánál volt egy tábla. Na, akkor leültünk beszélgetni, s elmondtam, hogy zsidó vagyok. Zsuzsi lányom, aki tíz évvel fiatalabb, egyszer megkérdezte, anya, te honnan tudsz héberül? Mondtam neki, azért tudok, mert zsidó vagyok. És akkor én is? – kérdezte. Bólintottam, mire a 8 éves kislányom azt válaszolta: ez jó, mert nem lehet mindenki zsidó.”

Judit néni egyébként franciául is jól tudott, ennek pedig később, „családon belül” vette a legnagyobb hasznát. Judit néni idősebb lánya, Éva ugyanis egy marokkói férfihoz ment feleségül. A kérdésemre, hogy milyen nehézségeket okozott az eltérő kulturális közeg, nevetve azt mondja, semmilyet-. Ateista vagyok, a férjem marokkói, istenhívőnek mondja magát, bár ez nem manifesztálódik. „A legelső nap a párizsi kollégiumban megláttuk egymást, aztán 1986-ban össze is házasodtunk Párizsban, akkor 26 éves voltam.” Judit néni hozzáteszi: Jacques Chirac elnök írta alá a házassági papírjukat, de sajnos az „örömanya” nem lehetett ott, mert akkor még „nem lehetett csak úgy jönni-menni”. Éva úgy emlékszik, a marokkói konzulátuson megkérdezték, mit adott érte az ura, mennyi volt a hozomány. „Leírták, hogy mennyiért vettük a gyűrűt, hiszen ott a házassági szerződés kötelező” – mondja Éva. Judit néni bevallja, a zsidó-arab probléma miatt aggódott egy kicsit és „ki voltak bukva” a férjével, amikor megtudták, lányuk Marokkóban fog élni. „Meg voltunk ijedve, de amikor megjelent a vejem, aki csinos és sármos volt, akkor jobban lettem és nagyon örültem, hogy tudok franciául.” „Anyu lebeszélt volna a házasságról, ha lett volna rá lehetősége” – így Éva. „Láttuk, hogy nagy a szerelem, úgyhogy nem szóltunk bele” – teszi hozzá édesanyja. Éva a házasság után Marokkóba ment férje családjához, s ott éltek két évig. Nem ijedt meg a más kultúrától, Párizsban az internacionalitás elfogadott volt. „A társaságunkban mindenki ilyen vegyes kapcsolatban élt Franciaországban, ugyanazt a tésztát ettük a kollégiumban.” Éva otthonról is nyitott gondolkodást hozott: ha valaki más, az érdekes, nem számít a bőrszín, a vallás, csak a szeretet.

„Természetesen a férjem családjában is mindenki tudta, hogy zsidó vagyok. A tenyeret is ott kaptam, Fatima keze, azt mondták, azt csak később tudtam meg, hogy a zsidóknál is van ugyanez a jelkép. A férjem családja tüneményes volt, de ugyanezt a nyitottságot tapasztaltam mindenütt, és soha nem éreztem, hogy zsidónak lenni Marokkóban rossz lenne. Ők azt gondolják, hogy valamilyen fokon testvér a két nép. A fiam Casablancában született 1988-ban, anyukám kijött, mert nem akartam nélküle szülni. A vallásnak megfelelően le kellett volna borotválni az újszülött haját, de a férjem sem akart semmi ilyesmit, úgyhogy a magunk szabályai szerint éltünk” – meséli Éva.

A marokkói após és a két nagyobb fiú rendszeresen imádkozott. „Imádtak minket, voltunk kint néhányszor. Én respektálom az ő szokásaikat, ők az enyémet és kész” – veti közbe Judit néni. „Szeszes italt a marokkói házba persze nem nagyon lehetett vinni. De nem voltak szigorú szabályok, nem kellett csadorba öltözni, festettem magam, farmerban jártam, ahogy a férjem lánytestvérei is. Franciatanár voltam kint, egyedül mentem piacra, kávéházba, még dohányoztam is, persze nem az anyósomék előtt, de tudtak róla. Marokkóban lenni Ramadankor, buli, én nem tartottam, ezért hozzánk jöttek napközben a barátaink titokban enni. Aztán mivel nagy honvágyam volt, ráadásul Algériában az iszlamisták előretörése nem sok jóval kecsegtetett az egész térségre, visszajöttünk Budapestre. A lányunk már itt született 1991-ben – magyarázza Éva.

Azt ő és édesanyja is elismeri: nem általános, hogy ilyen jó a viszony eltérő kultúrájú és vallású emberek között, pláne ilyen vegyes házasságban, de azt mondják mindketten, nekik szerencséjük volt. „Egy izraeli robbantás esetén sincs vita: én elég kritikus vagyok Izraellel kapcsolatban. A Facebookon keringtek fotók vegyes párokról, hogy nem hagyják magukat szétszakítani a háborúk által, én is ezt képviselem. Szerintem a gondolkodásmód nem attól függ, hogy zsidó vagy arab valaki” – mondja Éva.

„Ahhoz, hogy nagy zsidó legyen valaki, vallásosnak kell lennie, mi ezt sosem kaptuk. Így sajnos elvesznek a zsidó ünnepek, igaz a muzulmán hagyományok is. Egyetlen dolog van, amit tartunk, a karácsony.”

Éva férje matematikát tanít az egyetemen, előtte egy budapesti gimnáziumban franciául oktatta ezt a tantárgyat. Nem érte őt soha semmilyen atrocitás Magyarországon a származása miatt. „A férjem nagyjából 20 éve nem is szólalt meg arabul. Vegyesen kommunikálunk: hol franciául, hol magyarul, a gyerekeink tudnak franciául, de arabul nem. Viszont olyan nevet adtunk nekik, amelyben a magyar és a marokkói hangok is benne vannak – meséli Éva, s kedvesen anyukájára kacsint.