Ha az utca emberét megkérdeznénk, mi jut eszébe a zsidóságról, 10-ből 9-en azt mondanák: a holokauszt. Így aztán nem meglepő, hogy Budapest egyik legnagyobb zsidó intézménye a Holokauszt Emlékközpont. Az elnevezés nem véletlen, hiszen sokkal többről van szó, mint egy „átlagos” múzeumról. Arról, hogy miben rejlik az intézet különlegessége, Bicskei-Molnár Beáta, oktatási szakmai vezető mesélt a Kibicnek.
Mivel foglalkozik pontosan a Holokauszt Emlékközpont?
Az emlékközpontnak több funkciója van. Egyrészt működik nálunk egy kutatócsoport, amely az áldozatok nevének felderítésén dolgozik. A nevek a múzeum kertjében található gránittáblára kerülnek ki folyamatosan. Másrészt van egy történész csoportunk, amely kutatások és tanulmányok írására specializálódott, és van az oktatási csoport, ahol én is dolgozom. Mi a tananyagok kidolgozásával és különböző csoportok fogadásával, valamint pedagógustovábbképzésekkel foglalkozunk.
Milyen eredményeitek voltak eddig, és mit tesztek hozzá a magyar zsidó élethez? Úgy tudom kaptatok olyan kritikát, hogy az Emlékközpont nem tölt be kellő társadalmi szerepet.
A vészkorszak kutatása elég speciális terület, első pillantásra talán úgy tűnhet, nem járulunk hozzá a jelenlegi zsidó kultúra ápolásához, ám mi folyamatosan próbáljuk tartani a kapcsolatot mind a zsidó szervezetekkel, mind a történész közösséggel és az iskolákban dolgozó pedagógusokkal. Az intézményt sok kritika is éri, mindig lesz valakinek elképzelése arról, mit lehetne másként csinálni, de a mi legnagyobb kritikusaink mindig is a pedagógusok és a diákok lesznek. Mára sikerült eljutnunk odáig, hogy havonta körülbelül 2500-3000 diák látogat el hozzánk, ami óriási eredmény. A diákok és a tanárok közül sokan többször is visszatérnek ide, és ez azt jelenti, hogy úgy érzik, van még olyan terület, ami érdekes lehet a számukra, és hogy az előző látogatásukkor meg tudtuk őrizni a kíváncsiságukat a történelem legborzasztóbb korszaka iránt. Ehhez nyilván kellett az, hogy valamelyest szakítsunk a hagyományokkal, tehát ne a sokkoló, az elriasztó tananyag átadása legyen a cél, hanem sokkal inkább elgondolkodtató, interaktív és játékpedagógiával vegyített oktatással próbáljuk meg átadni a holokauszt történetét.
Mennyiben más a funkciója egy emlékközpontnak, mint egy múzeumnak?
Az általunk szervezett események – legyen szó akár időszaki kiállításról vagy rendezvényről – mindig az emlékezés jegyében fognak telni, ezért jobb maga az emlékközpont szó, mintha általánosságban múzeumnak hívnának minket. Ezen kívül azt hiszem, hogy sokkal több oktatási tevékenység van nálunk, mint általában egy múzeumban. Nem csak hozzánk látogatnak el az iskolások, hanem mi magunk is tartunk órákat iskoláknál.
Hogyan lehet a holokausztot játékosan oktatni? Ez elsőre kicsit bizarrnak tűnik…
Az a célunk, hogy a diákok aktív résztvevői, és ne passzív szemlélői legyenek az órának. Vagyis nem előadást tartunk nekik az embermentőkről, az elkövetőkről vagy a jogfosztásról, hanem például azt a feladatot adjuk nekik, hogy mindenki válasszon magának egy embermentőt, és csináljon neki egy Facebook profilt, majd utána az egészből egy nagy montázst. A jogfosztásról egy szerelmes történet kapcsán beszélünk, és a gyerekeknek egy totó-játékban kell kitalálniuk, hogy az a pár, amelyikről szó van, megtehette-e az adott cselekményt vagy sem. Ezzel a játékkal felkeltjük a diákok érdeklődését, és ezután sokkal könnyebb megbeszélni velük azt, hogy mi történt a zsidókkal akkoriban.
Milyen előzetes tudással jönnek a nem zsidó gyerekek ezekre a foglalkozásokra?
Pontosan annyit tudnak, amennyi belefér egy 45 perces történelemórába. El tudják helyezni térben és időben az eseményeket, vannak olyan politikai folyamatok, amelyekkel jobban tisztában vannak, de nem nagyon van szerteágazó ismeretük. Ez főként a középiskolásokra jellemző. Nagyon vegyes a kép, ha általános iskolásokkal találkozunk. Van, aki saját érdeklődéséből kifolyólag már több mindent olvasott, de jellemzően nagyon keveset tudnak a holokausztról.
Mit tudtok tenni, ha valaki antiszemita előítéletekkel érkezik hozzátok?
Én személy szerint örülök annak, amikor olyan csoporttal találkozunk, ahol vannak szélsőséges érzelmű gyerekek vagy akár felnőttek. Ott lehet ugyanis igazán mérni, hogy történik-e attitűdváltozás. Nyilván egy gyerek gondolkodását nagymértékben befolyásolja a környezete, vagyis, hogy mit hall otthon és az iskolában. Leginkább a nemtudásuk táplálja azt, hogy miért vannak ellenérzéseik és miért félnek a témától. Fontos, hogy érzékeltessük, nem úgy van, hogy a holokauszt 71 évvel ezelőtt egyszer megtörtént és soha többé nem fordulhat elő, hogy azért kell foglalkozni ezzel a témával, mert napjainkban is számos olyan dolog történik, amit szorosan lehet kötni az üldöztetéshez. A legnehezebb az, amikor valaki eleve úgy érkezik, hogy holokauszttagadó. Járt nálunk például egy 17 éves fiú, aki kijelentette, hogy ő nagyon sok mindent olvasott arról, hogy a holokauszt miért nem történt meg, és ő ezt így gondolja. A legnagyobb segítség ilyenkor az, ha elhívunk egy túlélőt, aki a saját élményeiről mesél a diákoknak. Ezzel radikális változásokat lehet elérni. Sajnos erre egyre kevesebb lehetőség adódik majd, hiszen egyre kevesebb túlélő van már köztünk. Nagy kérdés a számunkra, hogyan fogunk emiatt a későbbiekben hatékonyan funkcionálni.
A túlélőkkel hogyan tartjátok a kapcsolatot?
A történészeink folyamatosan keresik őket és interjúkat készítenek velük, hogy azok majd a jövő nemzedékei számára elérhetőek legyenek. Hatalmas adatbázisunk van ezekből a felvételekből, és vannak olyan túlélők, akik szinte missziónak tekintik, hogy továbbadják a tapasztalataikat a fiatalabbaknak. Őket szoktuk elhívni ezekre a foglalkozásokra.
Mit tudtok nyújtani azoknak, akik már tájékozottabbak és aktívak a közösségben?
Jellemző, hogy még ha valaki aktívan, hagyományőrző módon éli a mindennapjait, akkor sem biztos, hogy mindent tud magáról a holokausztról. Bárki megtalálhatja nálunk a számítását, sok esetben még a túlélők számára is tudunk újdonságokkal szolgálni. Mi nem csupán oktatási programokat szervezünk, hanem könyvbemutatókat vagy emléknapokat. Legutóbb például megpróbáltuk a születésnapok szerint sorra venni azokat a híresebb írókat és színészeket, akik áldozatok vagy embermentők voltak a háborúk alatt. A Karády-est például nagyon sokakat megmozgatott, nem csak zsidók érkeztek rá. Ugyanilyen sikeres volt például a Raoul Wallenberg napunk is. Nem minden esetben igaz, hogy aki zsidó, többet tud a holokausztról, mint aki nem. Nagyon sok családban tabu téma ez, és itt találkoznak először mélyebben a témával.
Mik a terveitek a jövőre nézve?
Azt szeretnénk, hogy minél több látogatónk legyen, ehhez pedig az kell, hogy minél több helyen, minél színesebb programmal jelenjünk meg. Szeptemberben egy tudósok, felfedezők és mágusok köré épülő új időszaki kiállításunk nyílik, ami nagyon diákbarát lesz. De nem csak a gyerekekre figyelünk, készülünk egy nagyobb volumenű tudományos konferenciára is. Ez az esemény remélhetőleg egy olyan országos összejövetel lesz, ahol a holokauszt összes kutatói aspektusa megjelenhet. Jelenleg időt és energiát nem kímélve járjuk az országot, hogy megmutassuk, milyen projektek futnak nálunk, mit tudunk nyújtani az iskolák és a pedagógusok vagy a holokauszt története iránt érdeklődők számára. Ennek köszönhetően reméljük, még többen látogatnak majd el hozzánk.
