Ez Jeruzsálemnek azon negyede, ahol az évek során semmi nem változott, és akik később találtak itt otthonra, azok is visszaléptek az időben. Ebből következik, hogy a városrész a mai napig az ultraorthodox zsidóság lakhelye, végtelenül zárt közösség úgy a vallást, mint minden egyéb hagyományt illetően. Erős ellenállást tanusítanak minden általuk modernizációnak vélt változtatással szemben. Mea Saarimban nagyon sok magyar származású zsidó él, annyira sok, hogy a kerületen belül, mint állam az államban, kialakult egy magyar negyed.

Meghatározott, szinte mértanilag kiszámítható körben élnek, gyakorlatilag területük határát nem lépik át. A negyedben minden megtalálható, ami életükhöz nélkülözhetetlen, vannak pékségeik, zöldség- és húspiacuk, ruházati- és cipőüzleteik. A tömegközlekedést bonyolító “EGED” autóbuszok behajtása tilos, mivel azon együtt utaznak férfiak és nők (a zömében orthodoxok lakta részt érintő járatokon a nők elkülönítve, a jármű hátsó részében foglalhatnak helyet, felszállás is a középső ajtón történik.

Azok a zsidók, akik kevésbé járatosak a vallási előírásokban, legalább annyira csodabogárként kezelik őket, mint az idegenek. Köreikben elképzelhetetlen, hogy férfi-nő kezet fogjanak egymással és a házasságokat a mai napig sadhen (házasságközvetítő) igénybevételével ütik nyélbe.

Férfiak, nők, de már a gyerekek is nagyon szolidan öltöznek. A nők ma is kizárólag hosszú ujjú, mandzsettával záródó, nyakig gombolt felsőrészben, és bokáig érő (de legalább vádli középig) szoknyában, nyáron is harisnyával viselt zárt cipőben járnak. Hétköznapi kendőjüket a Szombat tiszteletére parókára cserélik és attól függően, hogy melyik rabbi tanításának követői, ezt még kis kalappal, esetleg háromszögletű kendővel is kiegészítik. A férfiak öltözéke is a választott rabbi által képviselt szokások függvénye.

Jeruzsálem ezen negyedében nagyon sok magyar származású zsidó él, annyira sok, hogy a kerületen belül, mint állam az államban, kialakult egy magyar negyed, a báté hungarim (magyar házak). Az itt élő magyar származású zsidók tulajdonképpen egy maguk alkotta gettóban élnek. Házaik négy emeletesek és háromszöget alkotva épültek. A benne lévő lakások alapterülete nem több 65 m2-nél. A háromszög elrendezés nem öncélú megoldás, funkciója van. Ezek a belső udvarok adnak helyet a zsinagógának, mely egyben a tanház szerepét is betölti. A kövezett udvar a vallási életen kívül még számtalan célt szolgál. Játszótér a gyerekeknek, társasági élet tere a felnőtteknek, de itt szárad a mosott ruha is. A lakásajtók is erre az udvarra nyílnak, és sok helyen még ma is áll a közös kenyérsütő kemence, amiben a szombati sólet sül télen-nyáron. Az itt élők még étkezési szokásaikban sem alkalmazkodtak a helyi éghajlathoz.

Igaz, hogy ez a fekete-fehér világ számos rabbi követőiből tevődik össze, vannak azonban egységes jegyeik. Ezek közé tartozik, hogy egy részük Izrael államot vallási okokból nem ismeri el. Az a részük, amelyik tudomásul veszi az állam létét, az sem vesz részt a közéletben. Olyannyira nem, hogy többnyire még adót sem fizet, katonai szolgálatot nem teljesít, munkahellyel nem rendelkezik. (A katonai szolgálattal és a munkavállalással kapcsolatban az utóbbi időben történtek változások, de ezek mérlegét megvonni még korai lenne.) Megélhetésüket a jesiváktól kapott juttatás és a családi pótlék jelenti. Parlamenti képviselőik állandó harcban állnak a mindenkori kormánnyal ezen juttatások kiszélesítése érdekében. A héber nyelvet csak a legszükségesebb esetben használják. Otthon többnyire jiddis, magyar és az amerikai angol a társalgási nyelv. Ez a kör magába foglalja még a lubavicsi rabbi francia ajkú követőit is.
A magyar kolónia tagjai több generáción át is megőrizték anyanyelvüket, nem elsősorban azért, mert magyarnak tartják magukat, hanem mert ez is része a hagyománynak, amit őrizni kell.