Egy-egy hosszú hét után szeret péntek esténként meghúzódni a függöny mögött, és figyelni, ahogy a férfiak tevékenykednek a zsinagógában. De ma már jobban zavarja, hogy a zsinagógai életben nem jut elég szerep a nőknek, olyanoknak, akik nem biztos, hogy csendben szeretnének ülni a padban, hanem olyasmiben akarnak kiteljesedni, amelyhez nem kapják meg a közösség „engedélyét”. Fritz Zsuzsa írása a női rabbikról.

A Kibic cikksorozatot indított a nők helyzetéről, megítélésükről a zsidó közösségen belül. Számos zsidó közéleti személyiséget kértünk fel, írja meg nekünk, mi a véleménye arról, hogy nők is dolgozhassanak nagyobb számban Magyarországon rabbiként. Kérdés volt továbbá, van-e ennek a vallásban rögzített akadálya vagy ennek elutasítása pusztán rossz beidegződés, előítélet, illetve megkértük a szerzőket mondják el, milyennek látják a nők megítélését a magyar „zsidó egyházon” belül. Most Fritz Zsuzsa, a Bálint Ház igazgatója írását olvashatják.

Jó pár évvel ezelőtt egy kedves munkatársammal folytatott beszélgetésben valahogy kilyukadtunk a nemi szerepekre a zsidóságban, zsinagógában.

Magamat is megleptem, amikor azt mondtam neki, hogy számomra a zsinagóga az a terep, ahol szeretek külön lenni, sőt néha még az sem zavar különösebben, ha egy nagyon áttetsző függöny mögé ültetnek. Vezető szerepben vagyok a közösségben, döntéseket hozok, folyamatosan kommunikálok a közösségem különböző tagjaival, szerepelek, látszódom.

Péntek este (mert szombat reggel szinte mindig az alvást választom inkább) kifejezetten örülök, ha nézhetem a hátsó sorokból, ahogy a férfiak tevékenykednek.

Persze e beszélgetés óta sok víz lefolyt a Dunán, s a folyamatos változásban változtam én is. Már jobban zavar, hogy a zsinagógai, zsidó közösségi életben nem jut szerep elég nőnek, s a zsinagógámban is keresem azt a feladatot, amely kimondottan nekem jelent valamit. Ezt én a Tóratanításban találom meg, de sokfélék vagyunk, és sejtem, vannak nők, akik másban szeretnének kiteljesedni, csak nem kapják meg hozzá az „engedélyt”. Ez az engedély sokszor hiányzik a közösség részéről is. Fiataloktól, idősektől gyakran hallom: „nekem nagyon idegennek tűnik, ha egy nő Tórát olvas”, „egy nő ne hordjon kipát…”.

Szerencsémre sokszor volt lehetőségem külföldi zsidó közösségeket látogatni, ezért tudom, ma a zsidó világban más helyeken már nagyon sok olyan tér, lehetőség és szerep van, ahol nők, akik mást szeretnének, mint a csendes szemlélődést a zsinagógában, megtalálhatják magukat.

Életem egyik legszebb Kábálát Sábát élménye a jeruzsálemi Sirá Hádásá modern ortodox gyülekezetben volt. Az átlátszó, leheletvékony mechicével elválasztott zsinagógában a szombat esti ima előtti Kábálát Sábátot női előimádkozó vezeti. Miután befejezte, a „bárchu” előtt áttolja a függöny alatt az olvasószekrényt, feláll a férfioldalon a férfi előimádkozó és folytatja. Az egész gyülekezet énekel, csodás, spirituális élmény. Mindenki része ennek, együtt, egyenlően, egyszerre.

Számomra zsidó nőként talán ez tűnik a legfontosabb feladatnak: olyan közösséget teremteni, amelyben mindenki aktívan részt vesz, ahol a tagok megtalálják magukat, szerepüket, s ahol a közösség a részvételben és a kapcsolatokban épül. Szeretem látni képzeletben a közösség hálóját, mely összefon bennünket, egy hálót, melynek fonalai nagyon régre nyúlnak vissza, s összekötnek minket egymással, a múltunkkal, a jelenünkkel és a jövőnkkel.