Izraeli orvosok és nővérek a szerbiai menekülttáborokban

Az orvosokból, nővérekből és szociális munkásokból álló csoport tagjai fizetés nélküli szabadságra mennek, hogy heteken keresztül segítsenek biztosítani a minimális ellátást a többségükben szír menekülteknek. A jelenlegi csapat öt tagból áll, de összesen 34 izraeli fordult meg itt a Natan nevű segélyszervezet kötelékében.

Beszámolójuk szerint a családoknak nincs mód azt tanácsolni, hogy pihenjenek, heverjék ki a betegségeiket, mert sietnek tovább attól félve, hogy nemsokára végleg lezárulnak Nyugat-Európa határai.

Az egyik zsidó orvos arról számol be a riportban, hogy nehéz volt meggyőznie a barátait arról, hogy helyes, amit tesz. Azt mondták neki, hogy fordított esetben a szírek nem tennék meg ezt az izraeliekkel és volt, aki rasszista érveket hangoztatott az arabokkal szemben. Az önkéntes orvostól azt a választ kapták, hogy a politikában lehet helye efféle érveknek, de az orvoslásban nem. Aki bajban van, annak, mindentől függetlenül, segíteni kell, ezért indult el ő is.

Az izraeli orvosok által ellátott több száz páciens egyike olyan családból származott, amelynek tagjai – a szülei – elmenekültek 1948-ban, a Függetlenségi Háború idején a későbbi Izrael területéről Szíriába. Sokáig helyes döntésnek tartotta, hogy nem maradtak Izraelben, mert ott valóban nehéz sora volt az arab kisebbségnek, de a polgáháborús pusztítás kezdete óta úgy látja, azok voltak bölcsebbek, akik inkább Izraelben maradtak. Az, hogy az itt dolgozók beszélnek arabul, nagy segítség a menekülteknek.

A csoport tagjai nem hangsúlyozzák, de nem is tagadják, hogy izraeliek, egymás közt csak héberül beszélnek. Egy egykor a Golánnál, az izraeli határon szolgáló katonatiszt a menekültek közül fel is ismerte a nyelvet, amelyről úgy tanulta és tudta, hogy az „ellenség” nyelve. Ma már Aszadot és Iránt tartja a fő ellenségnek és nem érti, Izrael miért nem segít a szír népnek, miért nem lép fel a saját országa lakosságát szisztematikusan gyilkoló Aszad ellen.

Egy vegyesházasságban élő pár, akiknek gyermeke született a táborban az izraeli csoport orvosi felügyelete alatt, többek között azért is indult el, mert azt remélik, hogy a gyerekeiknek már nem lehet baja abból Nyugat-Európában, ha azzal házasodnak meg, akit szeretnek, legyen síita vagy szunnita muszlim, keresztény vagy zsidó a szerelmük.

A tábor és a menekülés körülményei egyaránt csak igen korlátozott mértékben teszik lehetővé a segítségnyújtást, „mintha Advilt adnánk rák ellen”-ahogy az egyik önkéntes fogalmaz.

Ennek ellenére az, hogy a gyerekek távozáskor lufit kapnak az önkéntesektől az átélt traumák, a mindennapos halálfélelem után egy darabig önfeledten boldoggá teszi őket és ennél többet az ilyen találkozásoktól valószínűleg nem lehet remélni.