A Sonderkommando tagja volt Nyiszli Miklós, akinek személye a Saul fia című filmben is feltűnik Zsótér Sándor alakításában. Mengele boncolóorvosaként privilegizált helyzetben volt, őt nem gázosították el. Ennek a nagyon fontos mozzanatnak köszönheti életét Váradi Éva, aki idén lesz 91 éves.

A Sonderkommando speciális alakulat, „a halál emberei”, a koncentrációs táborokban a deportáltak elgázosításával és elégetésével, a gázkamrák és a krematóriumok működtetésével foglalkoztak. Négy hónapig látták el funkciójukat, ezután őket is elgázosította az új speciális alakulat.

Nyiszli Miklós, akinek személye a Saul fia című filmben is feltűnik Zsótér Sándor alakításában, ennek az alakulatnak volt a tagja Auschwitz-Birkenauban. Mengele boncolóorvosaként azonban privilegizált helyzetben volt, őt nem gázosították el.

Ennek a nagyon fontos mozzanatnak köszönheti életét Váradi Éva, aki 1944 június 28-án érkezett meg a szegedi gettóból a poklok poklába. A halál torkában találkozott a doktorral, aki egy leleményes trükkel hozta vissza őt az élők sorába. Éva borzalmas, különös kegyetlenségeket élt át a táborban, de Nyiszli alakja a mai napig elevenen él az emlékezetében. Találkozásukat a következőképp mesélte el:

„Utólag tudtam meg, hogy minket azért nem tetováltak, mert mi kivégzésre voltunk ítélve. Birkenau megsemmisítő láger volt. Semmit nem csináltunk egész nap, azon kívül, hogy sorakoztunk. Csak álltunk, vagy összeestünk. Beszélni is alig volt szabad. Amikor megengedték, hogy leüljünk, akkor leültünk vagy lefeküdtünk a földre, és örültünk, hogy egy kicsikét vízszintes helyzetben lehettünk, de ez tartott öt vagy tíz percig. Az volt a menetrend, hogy ha jött valaki, egy katona vagy katonanő, vagy valaki ellenőrizni, abban a pillanatban fel kellett ugrani, és vigyázzba kellett állni. És állandóan rostáltak bennünket. A mi sorunk is egyre fogyatkozott. Időnkint az anyám állt elől, én voltam utána, és sorban a többiek, időnkint változott a sorrend. Egyszer pechjére az anyám volt elől, vagy nekem volt pechem, nem tudom, de odajött a blokova, aki munkafelügyelő-féle volt, és rászólt az anyámra, hogy hol vannak a többiek? Anyám azt mondja, mit tudom én. A blokova, háta mögött volt egy tizenhat vagy tizennyolc éves katonanő, kézzel jól pofon vágta az anyámat. Én, mint a hülyegyerek, kiugrottam a sorból, hogy nekimegyek. Na, akkor gumibottal megkaptam a verést, de úgy, hogy eleredt az orrom vére, a bal oldali állkapcsom eltört, és majdhogynem süketnéma lettem. Nem tudtam többé beszélni, és a bal fülemre azóta sem hallok. Viszont rettenetesen jól megtanultam szájról olvasni, és amikor már szűnni kezdtek a fizikai fájdalmaim, ha artikulálatlanul is, de próbáltam erőlködni a beszéddel. Csak 1946-ban Budapesten, a Süketnéma Intézet orvosától tanultam meg újra rendesen beszélni.

Amikor így megvertek, akkor elmentem orvoshoz. A barakk háta mögött volt a Revier, vagyis az orvosi rendelő, oda mentem, hogy pokoli fájdalmaim vannak. Közben homloküreg-gyulladást is kaptam, magas lázam volt. Az orvos magyarul beszélt, elmondta, hogy erdélyi zsidó, Nyiszli Miklósnak hívták. Mengele sebészorvosa volt. Ő miután hazakerült később, öngyilkos lett. De én azóta is áldom a nevét, mert bevetetett velem egy gyógyszert, és adott még egyet, amit később kellett bevennem. Azt leukoplaszttal beragasztotta belülre a ruhám gallérja alá, mert nem volt zsebem. Furfangos módon, de jóindulatúan cselekedett, hogy legyen még gyógyszerem, mert nagyon rossz állapotban voltam. És azt mondta, hogy az ablakon keresztül menjek ki, mert az ajtónál állt egy teherautó, és akik az ajtón mentek ki, azok valahogy egyből abba az autóba mentek, és vitték őket a krematóriumba. Köztük volt a kisteleki barátnőm is, akivel együtt jártunk iskolába, és együtt voltunk ugyanabban a barakkban, vele is, a húgával is meg az anyjával is.”

Váradi Éva Nyiszli gyógyszereitől jobban lett, úgy tűnt fizikailag is megerősödik, de lelkileg már nem bírta, az öngyilkosságon gondolkodott, mintha érezte volna, hogy hamarosan ő és édesanyja kerül majd a Sonderkommandó kezei közé. Sokat nem tévedett, Évát bevitték a gázkamrába, látta, ahogy elmozdul a plafonon az a szerkezet, ahová a Zyklon-B nevű gázt engedték be, mégis sikerült megmenekülnie. Hogyan volt ez lehetséges? A választ ő maga meséli el:

„Augusztus 12-én kivittek bennünket egy óriási nagy térre, ahol le kellett vetkőznünk anyaszült meztelenre, és körbe-körbe kellett sétálnunk tarkóra tett kezekkel. Nagyon sokan voltunk és elkezdődött megint a rostálás: ez ide, az oda, ez ide, az oda. Hogy hány óra lehetett, nem tudom, csak este volt, azt tudom. Betereltek bennünket meztelenül egy terembe, ami úgy nézett ki, mint egy egyetemi előadó, lépcsőzetes padsorokkal. A teremben neon fénycső világított körben, és a plafonon, a lámpa helyén középen egy kocka alakú díszszerűség volt. Hogy minek voltunk ott, nem tudtuk. Bámészkodtunk erre, bámészkodtunk arra. Én a padsor legszélén ültem, édesanyám mellettem, és egymás mellett sorban a többiek. Elbóbiskoltam, és ahogy bóbiskoltam, véletlenül megemeltem a pad karfáját. Nagy sikítozás lett erre, és azt a karfát gyorsan vissza kellett nyomni a helyére, mert a padsorok elkezdtek hátra fordulni, és láttuk, hogy alattunk alul lent van valami. Egyszer csak jöttek a németek, nagy ordítozás, ein thausend, loss, ezer ember azonnal! Hát, mint az őrültek tolakodtunk előre, az ajtóba, de engem már visszalöktek, mert én voltam az ezeregyedik.

Valahogy szerencsém volt, mert egy magas német katona állt az ajtóban puskával, a lába szétterpesztve, és én a lába között gyorsan kimásztam az anyám után. A teremből hatalmas sikoltozást hallottunk, s mikor véletlenül visszanéztem, láttam, hogy az a bizonyos kocka elmozdul a plafonon, valamit bedobnak, és az ajtó rögtön be is csukódott. Minket gumibottal, ostorral hajtottak, mint az őrültek. Ahol értek, ütöttek. Behajtottak egy helyiségbe, csíkos ruhát nyomtak a kezünkbe, és be egyenesen egy vagonba. De az egész úgy volt megszervezve, hogy egy lépést se kellett az udvaron mennünk, egyből a vagonba zúdítottak bennünket. Szerencsére mi anyámmal egy olyan vagonba kerültünk, ahol nem SS-tiszt volt az őr, hanem egy Wehrmacht tiszt. S ő mondta, hogy imádkozzunk, mert a gázkamrából jöttünk ki. Elmondta, hogy ciánkáli gázt dobtak be a terembe, ami elkábította a bent ülőket, aztán a padokat a karfánál megfordították, és egyenesen belecsúsztak az emberek a krematóriumba.”

Váradi Éva idén lesz 91 éves. Találkozását Nyiszli Miklóssal nagyon fontosnak tartotta elmesélni. Számára az elmesélt holokauszt történet trauma feldolgozásként is felfogható, amit ő a következőképp foglalt össze:

“Az embernek a félelmei időnkint feltornyosulnak. Nehéz ezt elmondani. Nagyon erős volt a háború nekem, és nem tudom felejteni. Nem álmodok azokról a dolgokról, ha álmodni kezdek, abban a pillanatban fel is ébredek. De ébren gyakran jön vissza, főleg az utolsó gázkamrás történet. Az jön vissza folyton. Azt nem tudom elfelejteni és nem tudom megbocsátani sem. És nincs, akinek kibeszéljem magam. És amikor eljutottam a Jad Vasembe, és ott egy képen megtaláltam magamat, akkor azt mondtam, hogy na, most már megnyugodhatok, mert nyoma van mindennek! Egy kicsit valahogy felszabadultam akkor. És ott bocsánatot kértem azoktól, akiket Auschwitzban otthagytam a gázkamrában. Nekem sokat adott az az út, olyan értelemben, hogy egy picikét elhomályosított Auschwitzból. Talán most, hogy kibeszélem magam, talán most megkönnyebbülök. És az a legnagyobb kívánságom, hogy soha többé ne történhessenek meg ilyen dolgok, soha többé ne legyen fasizmus!”

Forrás: Centropa Alapítvány

Facebook X Reddit Pinterest