A Klik és a pedagógus előmeneteli rendszer, ahogy jelenleg működik, az oktatáspolitika szégyene. De az oktatás módszertani megújításának, a tananyagcsökkentésnek és a 21. századhoz méltó tananyagfejlesztésnek, a gyerekek igényeihez alkalmazkodó, gyerekközpontú pedagógiának nem a politika volt az akadálya az elmúlt 25 évben, hanem mi magunk, tanárok.

Borges Körkörös romok című novellájában valaki úgy próbál megalkotni egy embert, hogy az egymást követő éjjeleken álmodik róla, s ha már elég határozott körvonalakat nyer a visszatérő álom, azt valósággá varázsolja. Jó kis történet, ajánlom mindenkinek, aki eltűnődött már azon, hogy vajon mi a különbség a valóság és az álom között. Mindenesetre – bár nem rendelkezem borgesi képességekkel – én is megpróbáltam megálmodni valamit, abban bízva, hogy valósággá varázsolja valaki.

Álmomban a február 13-i pedagógustüntetésen voltam. Nem messze álltam Galló Istvánnétól, s hallgattam a beszédeket. Éreztem, hogy valami alapvetően fontos esemény részese vagyok, hogy most már tényleg betelt a pohár, s a pedagógusok végre egységesen, a felnövekvő nemzedék valódi érdekeit szem előtt tartva lépnek fel. Valami volt a levegőben. Éreztem, hogy egy előre nem kiszámítható, de rendkívül fontos dolog fog történni. Hogy valami végre kimondásra kerül, mert enélkül elképzelhetetlen hogy hiteles legyen a jövőbe vetett hit, a generációkért érzett aggodalom, s mindaz, amit együtt követelünk. És ekkor az emelvényre lépett Ő, akit megálmodtam, s megkezdte a beszédét.

Számos éjszakát töltöttem el ezzel a szakasszal. A beszélőt könnyű volt megálmodni, tipikus tanár, nem rám hasonlít, talán nő volt, talán férfi, úgy húsz év szakmai gyakorlattal. De a beszéd részleteinek megálmodása hosszú heteket vett igénybe. Valahogy sosem azt mondta az álompedagógus, amit szerettem volna hallani tőle.

De tegnap este, amikor ismét a Kossuth téren voltam álmomban, végre minden a helyére került.

Így kezdte:

Mi, akik az általános műveltség eszményére hivatkozva körömszakadtunkig védelmeztük az elavult tantervekbe préselt ismeretek tömegét és az óraszámainkat. Mi, akik elhitettük magunkkal, hogy nem nekünk kell lépést tartani a világ változásaival, hanem a tanítványainknak kell alkalmazkodniuk hozzánk. És felelősek vagytok ti, szülők, akik cinkosainkká váltatok, mert azzal a jelszóval, hogy „én is kibírtam valahogy gyerekként az iskolát, bírja ki az én kölyköm is”, velünk együtt követeltétek a központi szabályozást, a „túltolt” tananyagot. Mert elfelejtettétek azt, amikor ti voltatok gyerekek. Mert beálltatok azok közé, akik az újabb generációkat mindig silányabbnak tartják a saját generációjuknál, pusztán azért, mert ők már mások. Akkor lehet sikeres az összefogásunk, ha szembenézünk önmagunkkal, és kijelentjük, hogy mi is felelősek vagyunk a kialakult helyzetért. Saját kényelmünket néztük, s mert nem akartunk változni, inkább tekintélyelvűekké váltunk – és gyávákká. Csak magunkkal törődtünk, nem a gyerekeinkkel, miközben folyton a gyerekek érdekeire hivatkozunk.

Az álmomban ennél a résznél a tömeg fergeteges katarzison esett át. Sokan sírtak, megtépték ruháikat. A zokogás elnyomta a szónok hangját. Galló Istvánné Mendrey László nyakába borult. A közelben, a Szalay utca 5-ben, az olykor önálló, olykor nem önálló Oktatási Minisztérium épületében, az elmúlt évszázad oktatási minisztereinek üvegezett portréin megcsillant a szombat déli napsugár.

Még van hat éjszakám a tüntetésig. Az álmom végét igyekszem még jobban kidolgozni, talán egy kicsit sziruposra sikeredett.

Facebook X Reddit Pinterest