,,Következmények nélküli ország vagyunk”

Röhrig Géza szerint a Saul fia nem holokauszt-, hanem önismereti film. Úgy véli, 1990 után volt esély, hogy szembenézzünk a traumáinkkal, a hibáinkkal, de a lehetőséget eddig elszalasztottuk. Korábbi beszámolónk a Saul fia főszereplőjével szervezett közönségtalálkozóról.

A gázkamrákat és a krematóriumokat működtető sonderkommandó (különleges munkásosztag) létezéséről a magyar boncolóorvos, Nyiszli Miklós tanúvallomásaiból értesült a világ, mesélte Röhrig Géza a Margitszigeten tartott, családias hangulatú beszélgetésen. Nyiszli, akit a filmben meg is jelenítenek, Mengele segédje volt Auschwitzban. Túlélte a holokausztot, és a háború után több könyvet is írt a halálgyárról. Húsz volt sonderkommandósról tudunk, közülük kilencről név szerint is. A róluk szóló dokumentumokat vette alapul a film. A történet azonban itt nem ért véget. Röhrig Gézának Saul alakítójaként, 2015 Magyarországán döbbenetes élményben volt része: Debrecenben, a film vetítése után odament hozzá egy hölgy, akiről kiderült, hogy a sonderkommandósok egyikének a lánya. Az apa soha nem beszélt a gyerekeinek Auschwitzról, de egy halála előtt nem sokkal készített videofelvételben elmondott mindent. A film utóéletének különös, felemelő mozzanata, hogy ez a családi videó – kellő kegyeleti tisztelettel és tapintattal – tanúvallomásként esetleg nyilvánosságra kerülhet a közeljövőben.

Hogy a legszörnyűbb munkára kényszerített zsidók milyen elképesztő, önmarcangoló bűntudatot élhettek át egész további életükben, arra Röhrig példaként elmesélt egy másik megrázó történetet. Egy Amerikában élő volt sonderkommandós felsőközéposztály-beli, konszolidált családapaként, kényelmes, úszómedencés otthonban élte az életét. Soha nem fedte fel a múltját, mígnem kilencvenévesen kórházba került, és a halálos ágyán megosztotta a fiaival mindazt, amit évtizedekig magába fojtott. Az első sokk után újabb is érte a gyerekeit: a végrendeletében azt kérte tőlük, hogy hamvasszák el, és a porait vigyék el az auschwitzi krematóriumba. Többszörösen is bűnhődni akart: szembement a vallással, hiszen a zsidók nem hamvasztanak, el akart égni, ahogy Auschwitzban a sorstársai, és nem akarta, hogy sírhely maradjon utána, ahol a leszármazottai emlékezhetnek rá.

Az Saul fia várható hazai és nemzetközi pályafutásáról szólva a művész azt fejtegette, hogy a szikár és kegyetlen szókimondás problémát okozhat Izraelben, Németországban és az Egyesült Államokban is.

Izraelben az 1961-ben kezdődött Eichmann-perig nem nagyon taglalták a holokausztot, mert úgy gondolták, demoralizálná a társadalmat, ha fel kellene tenniük azt a kérdést: miért hagyták magukat lemészárolni a zsidók? A per során azonban foglalkozniuk kellett vele, és ez felszakította a sebeket. A Saul fia most újra felébresztheti azt a nyugtalanító érzést, hogy el kell töprengeniük saját történetükön.

Németországban ugyan forgalmazni fogják a filmet, de amerikai közvetítéssel jut oda; a németek nem vették meg. Ebben a filmben gyakorlatilag nem látni német katonatisztet, mégis a nácik bűneire emlékeztet minden képsora, jelentette ki Röhrig. A németek példásan szembenéztek a múltjukkal, de a lassan teljesen kihaló háborús generáció unokái már úgy gondolják, hogy ,,megbűnhődtünk, ki lettetek fizetve, lapozzunk!”. Épp elég gondolkodnivalót adnak a mai problémák, például a görög válság, az Unió keleti blokkja, a menekültek.

Amerikában körülbelül nyolcmillió zsidó él, már csak ezért is sokat foglalkoztak és foglalkoznak a holokauszttal, folytatta Röhrig. De az amerikai filmekben irreálisan sok a túlélő, mindig van valamiféle feloldás, és az egészet leöntik cukormázzal. Ehhez szoktak a nézők. A Saul fia viszont tiszta vizet önt a pohárba. Nem sugall boldog véget, nincs menekvés. ,,Nem is akartuk, hogy a néző megkönnyebbüljön a film végén. Ellenkezőleg: épp az volt a célunk, hogy kétségekkel tele keljen fel a székből, és kezdjen el gondolkodni” – szögezte le a főszereplő.

Magyarországot illetően a művész így fogalmazott: ,,Elképesztően sok elsüllyedt Titanic fekszik a lelkünk mélyén. Nem a holokauszt az egyetlen, amiért alá kell merülnünk. Az, hogy 1956-ban egy bíró rács mögé zárt egy tizenöt éves csepeli munkásgyereket, megvárta, hogy tizennyolc éves legyen, majd halálra ítélte, számomra nem menthetőbb bűn, mint a zsidó gyerekek elpusztítása”. Szerinte 1990 ahhoz a pillanathoz volt hasonló a társadalom életében, mint amikor az embernek azt mondja az orvosa, hogy csak néhány hónapja van hátra, és ettől megváltoznak a prioritások. Végiggondolja az életét, rendezi a dolgait, sokszorosan hatékonnyá válik, hogy ne távozzon dolgavégezetlenül. Elindulhattunk volna afelé, hogy a Titanic-ok ne maradjanak a süllyesztőben, de nem ez következett be, hanem jött az MDF–SZDSZ paktum, amelynek máig tartó hatásaként ,,következmények nélküli ország” vagyunk. Röhrig bízik abban, hogy a Saul fia azt a pillanatot hozhatja el újra, amikor önmagába kell néznie mindenkinek, hogy megállapítsa, jó úton jár-e, helyes módon él-e, eléggé toleráns-e, mit rontott el, hogyan hozhatná helyre. A Saul fia – még ha Auschwitzban játszódik is – nem holokausztfilm. Az igazán nagy alkotások az ember önismeretét mélyítik. Ezért kell ezt a filmet a lehető legfiatalabb korban a lehető legtöbb iskolásnak levetíteni, emelte ki.

A jó ismerős és árvaházi sorstárs, Kozma György író, grafikus, kántor a beszélgetésen azt mondta, az az Atya népének meggyilkolt zsidói árvákat hagytak hátra. De az istentelen, kegyetlenül erőszakos apák mellett felnőtt nácik is árvák. Nemzedékeken keresztül megszakadtak az apa–fiú viszonyok. Szerinte a film alkotói a felmenőik és saját maguk apa–fiú sérülései miatt is tudták ilyen elementárisan megragadni ezt a felfoghatatlan történetet, metaforájuk ezért erősebb más hasonló alkotásoknál. ,,Röhrig Géza filmvásznon a saját testével mentette át a történelembe Auschwitz és másfél millió meggyilkolt gyerek emlékét. Amikor már meghalt az összes túlélő, ő lesz az egyetlen, aki magában hordozza az auschwitzi poklot” – hangsúlyozta Kozma György.