Együtt élünk. Egyre inkább

„A veszélyekkel, tragédiákkal, félelemmel teli világ beköltözött mindnyájunkhoz. És erre, mintha a magunk kis életében, felfedeztük volna egymásra utaltságunkat.” Hanuka alkalmából az együttélés témájáról közlünk sorozatot civil szervezetek képviselőitől. Ma Kirschner Péter írását olvashatjátok.

Egy nagy társasházban lakom, immáron több évtizede. Új épület, új lakók, senki nem ismert senkit. De az első hónapokban még mindenki bekopogott a másikhoz, hol egy csavarhúzóért, hol egy villanykörtéért, bármiért, ami az új háztartásban hiányozhat. Azután gyorsan elmúlt az összeszokás ideje. Elkezdődött a mi kis népvándorlásunk. Sorra költöztek el, akiket ismertem, és akiket soha nem ismertem meg. Talán hárman-négyen maradtunk az őslakosok közül. Következett a nagy társasházakra jellemző befelé fordulás, a bezárkózás, szó szerint. Szaporodtak a zárak és a rácsok.

Azután egy-két éve történhetett valami. A veszélyekkel, tragédiákkal, félelemmel teli világ beköltözött mindnyájunkhoz. És erre, mintha a magunk kis világában felfedeztük volna az egymásra utaltságunkat. Semmiség az egész. csak mindenki udvariasan köszön, érdeklődünk egymás hogyléte felől. Megkérdezik, miben segíthetnek, kell-e valami a boltból, a patikából. Ha két napig nem látnak, bekopognak. Kicseréljük a levetett holmikat, az elolvasott újságokat. Ha felborul egy vödör, szaladunk megkérdezni, nem áztak-e az alattunk lakók.

Vagyis együtt élünk. Egyre inkább. Pedig nagyon jól tudjuk, ki miben vagy kinek hisz vagy nem hisz. De ez itt és most nem annyira érdekes.