“Egyes szám első személyben velem együtt élni egyszerű. Ha betartod a szabályaimat, én boldog leszek, és ettől majd te is. Ha nem, akkor te képtelen vagy ‘normálisan’ együtt élni bárkivel.” Hanuka alkalmából az együttélés témájáról közlünk sorozatot civil szervezetek képviselőitől. Ma Szőke Visontai Gábor írását olvashatjátok.
Az első szó, ami erről eszembe jut, a könnyed mód, ahogyan erről beszélnek. Hiszen egyes szám első személyben velem együtt élni egyszerű. Ha betartod a szabályaimat, én boldog leszek, és ettől majd te is. Ha nem, akkor te képtelen vagy ‘normálisan’ együtt élni bárkivel. Erről panaszkodunk a barátainknak, a kollégáinknak, a családunknak, a fórumozó ismerőseinknek és legfőképp magunknak.
Élni mindenki a belátható legjobban szeretne, együtt élni pedig a saját szabályai szerint. Az alkalmazkodás szóban mindenki számára természetes folyamat, de papírra csak az anyakönyvvezetőnél írjuk alá: ‘Jóban Rosszban’.
Aztán mindenki számára kiderül önmagáról, hogy az együttélés során a csoportdinamika kezd el működni. Mindenki megkapja a szerepét: van a jó, a rossz, a trehány, a kötözködő, a gyűjtögető, a kiabáló, a sértődékeny, az agresszor, az áldozat, a léhűtő meg a takarékos. Hozzá jönnek a szépek, az okosak, a szeretettek meg semmirekellők. Ebből a zsákból mindenki kivesz magának tulajdonságokat, és azonosulni kezd velük, vagy védelmezni őket, sőt van, aki még harcra is megy érte.
Itt még működik a rokoni szál, a szülők döntése életük együtt töltendő időszakáról és a gyermekek érkezése, akik szintén húznak a zsákból még hiányzó darabokat.
A következő fázis az együttélésben a rokonok közötti viszonyok. Ezek döntően nem napi (ápolás vagy baj esetén az is könnyen lehet) elfoglaltságok, hanem ünnepi események köré vannak szervezve, látogatások, „ott alvós” alkalmak, születésnapok és beteglátogatások, víkendházak. Itt is együtt kell élni, időszakosan megy, sok esemény kapcsán pedig felhalmozódnak olyan helyzetek és sérelmek, amik miatt terheltek leszek.
Együtt élünk a szomszédainkkal is, hiszen napi szinten találkozunk velük, tudjuk, mikor veszekednek, tudjuk, hol járnak, vagy legalább évente párszor váltunk néhány szót velük. Itt már a közgyűlés a harctér, ahol a családunk érdeke ütközik másokéval, és könnyű utálatot is kialakítani + mozgósítani.
Heti több napszakot töltünk együtt a kollégáinkkal, akik eleinte mind nyitottak és érdeklődők az irányunkban, mindenki meg akar minket ismerni, és a saját táborába terelni, minden pletykát megtudunk, és előbb szerzünk hírt mindenki rossz tulajdonságáról, mint hogy személyesen megtapasztalnánk azokat. Majd idővel, kevés kivételtől eltekintve, mi is beállunk egy táborba, vagy alakítunk egy új törèsvonalat, ahol mi vagyunk a „főutálnokok”, és keresztbe teszünk itt-ott más csoportok tagjainak.
Vannak helyi földrajzi érdekeltségű ügyek, mint például a kerületiek, amelyek szintén az együttélést, együvé tartozást szimbolizálják, de itthon – kevés kivételtől eltekintve – ritka az aktív tábor.
Ami már jobban megmozgat minket, az a város/falu/község sorsa, ahol másokkal együtt próbálunk véleményezni, számon kérni, okoskodni és témázni, akár a közértben, akár a városházán, a rendőrségen, és a buszvezetőnek is megmondjuk, miként kéne csinálnia, hogy jobb legyen mindenkinek, de azért főleg nekünk.
Elérkeztünk az országos együttélés halmazhoz, ahol az emberi agy számára kezelhetetlen mennyiségű adat, feladat, harmonizáció és probléma kerül az együttélés asztalára, amit feloldani mondjuk úgy egyszerűen nehéz.
Tovább is van együttélés Uniós, Kontinentális szinten, vagy akár az egész Földön, de ezekben a szférákban én ritkán gondolkodom, remélem, egyszer harmonikusan fellépdelek ezen előbb sorolt helyzeteken, és jobban átlátom az ottani szabályokat, működési elveket.
Tételmondatban:
Együtt élni Nehéz, de Kaland…