Gyakran hangzik el az a vád, hogy manapság túl sokat foglalkozunk a holokauszttal. A médiában talán tényleg így van, állítja Kenesei Marcell, a Centropa Magyarország Alapítvány vezetője, de a magyar oktatásban, rendszerszinten nem kezelik jól a vészkorszakot. Sokszor maguk a pedagógusok is ellenállnak a kötelező tananyagnak. Így a diákoknak alig van képük erről a korszakról és a zsidóságról.
A Centropa bécsi központú, nemzetközi szervezet, amely a közép-kelet-európai zsidóságot mutatja be, személyes történeteken keresztül, a XIX.–XX. század fordulójától napjainkig. A kutatáson kívül oktatási módszerek kidolgozásával is foglalkoznak. Hogyan lehet közelebb hozni a mai diákokhoz a zsidó történelmet?
Kenesei Marcell: A gyerekek az idejük 80 százalékát az okostelefonok, a laptopok, az internet kínálta játékokkal töltik. A tanárok többsége úgy gondolja, hogy ezzel nem lehet felvenni a versenyt, de mi megmutatjuk, hogy a legújabb technika segítségével hogyan tudják felkelteni a diákok érdeklődését. Ha sikerül aktivizálniuk a diákokat, jobban rögzülnek az ismereteik.
Évente meghirdetünk például egy videóversenyt nem zsidó iskolák számára. A diákok a saját településük zsidóságának történetét mutatják be egy önállóan készített filmben. Ennek a programnak a tükörképe, amikor a zsidó iskolák diákjai virtuális sétákon a saját zsidónegyedüket mutatják be egymásnak, általában angol nyelven.
Magyar nyelven 220 interjú készült, amelyekhez közel 5000 régi fényképet és dokumentumot digitalizáltak. Ezek is felhasználhatók az oktatásban?
K.M.: A személyes történetek, az audiovizuális anyagok sokkal átélhetőbbé teszik a történelmi eseményeket, mint ha a történelemkönyv lapjain olvasnák őket a diákok. Ám nem csupán oktatási anyagokat kínálunk, hanem tanárképzést is tartunk, évente kétszer, egyet új tanároknak, egyet veteránoknak. A honlapunkat pedig úgy alakítottuk ki, hogy mindenki készíthet magának egy felhasználói fiókot, és feltöltheti a saját projektjét, ami mások számára is hozzáférhető.
Nem egy centropás tanártól hallottam, hogy ellenszélben kell dolgoznia, amikor a holokausztról oktat.
K.M.: Sajnos így igaz. Hat éve, amióta a Jobbik színen van, és radikalizálódott a közbeszéd, a pedagógusok is egyre inkább fel merik vállalni a szélsőséges nézeteiket. Sopronban például egy kolléga eltiltotta a diákjait a kiállításunk megtekintésétől. Azzal – a szokásos, nonszensz narratívával – indokolta, hogy túl sokat foglalkozunk a holokauszttal, és ez káros a gyerekek nevelése szempontjából. Volt olyan pécsi iskola, ahol az egyik kiállításunk installációit a pedagógusok tépkedték le a folyosón. Volt olyan igazgató, aki konkrét fenyegetéseket kapott a Jobbik-központból. Sok ilyen történetet említhetnék, de szerencsére rengeteg jót is. Ha egy diákcsoport helyezést ér el a saját maga által készített videóval, arra általában az iskola is nagyon büszke. Ilyen módon sokszor törtük már meg az ellenállást. Az is jól jön az iskoláknak, hogy a kiállításunkkal együtt visszük magunkkal a sajtót, és az amerikai nagykövetségről is részt vesz valaki az eseményen. A felhajtás külön inspirálja a kortárs diák tárlatvezetőket, akik amúgy is hihetetlenül lelkesek, szakmailag nagyon odateszik magukat. Ez meghozza az igazi kötődést, ami az egész iskolára kihat. Persze aki megrögzötten előítéletes, azzal nem tudunk mit kezdeni.
Sokszor hangzik el, hogy a csapból is a holokauszt folyik.
K.M.: Tény, hogy a médiában sok szó esik a holokausztról, de az oktatásban nem. Rendszerszerűen nem kezelik jól. A közbeszédbe általában valamilyen sérelem miatt kerül be. Jó példa erre a Szabadság téri emlékmű ügye. Ilyenkor persze mindig előkerül, hogy bezzeg a kommunizmus bűneivel nem foglalkozunk eleget. Ez igaz ugyan, de csúsztatás, hiszen a kettő nem zárja ki egymást. A sérelmek felemlegetésével nem jutunk előrébb. Lehet, hogy ,,túl sok” írás, film készül a holokausztról, de hiába.
Röhrig Géza, aki nem csak a Saul fia főszereplőjeként foglalkozott sokat a holokauszttal, azt mondta egy interjúban: néhány év múlva körülbelül olyan távoli, megfoghatatlan és idegen lesz számunkra a holokauszt, mint a tatárjárás. Nem lesznek már szemtanúk, akik élő felkiáltójelként elevenen tartsák az emlékét. Ilyen értelemben nem szélmalomharc-e amit a Centropa csinál?
K.M.: Minden civil szervezet szélmalomharcot vív, de ez nem elég indok arra, hogy abbahagyja a tevékenységét. Másrészt, amit mi csinálunk, az éppen az emlékezést segíti. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még közöttünk vannak a túlélők, és a multimédiás eszközöknek köszönhetően meg tudtuk örökíteni a történetüket az utókor számára. Amíg lesz internet a világon, addig a digitalizált emlékek is megmaradnak, és a mesélő jelenléte nélkül is megelevenítik a történelmet. Persze semmi nem ér fel a személyes beszélgetésekhez, ezért is hoztuk létre a Café Centropa programunkat, amelyeken a diákok találkozhatnak a túlélőkkel. Szívszorító, hogy évről évre kevesebben vannak, de szívmelengető látni, milyen varázslatos kapcsolat alakul ki a túlélők és a fiatalok között. Ha a világot nem is váltjuk meg, egy kicsi szeletében biztosan fontos munkát végzünk.
