A magyar történetírás meglehetősen szűk keresztmetszetben tárgyalja a zsidók magyarországi történetét: a holokauszt tragédiája előtti időkből jellemzően jelentéktelen idegenekként vagy kapitalista gyárosokként tűnnek fel előttünk – miközben egy szerzetes feljegyzése szerint a magyarok már a 10. században szerettek azzal büszkélkedni, hogy a zsidóktól származnak. A zsidók története Magyarországon című kétkötetes gigantikus munkájában Komoróczy Géza professzor tudományos alapossággal vizsgálja a két nép közös történelmét.
A könyvében idéz egy szerzetest, aki a 10. század végén azt írta, hogy a magyarok szeretnek azzal büszkélkedni, hogy a zsidóktól származnak. Ez azt jelenti, hogy nem- csak hosszú múltra tekint vissza, hanem eredetileg baráti volt a zsidó-magyar kapcsolat?
– A szerzetes utalása még kevés ennek megítéléséhez, de mindenképpen érdekes, hogy majd a 16. században a protestáns históriásének-irodalomban is megjelent ez a motívum, amit Ady úgy adott vissza, hogy „keresvén zsidókkal atyafiságunk”.
A honfoglalás előtt a magyar törzsek már találkozhattak zsidó kereskedőkkel. Ennél erősebb kapcsolatnak bizonyult a kazár birodalommal való érintkezés, amelynek nagyfejedelmi udvara zsidó hitre tért. A magyar törzsek a birodalom mellett vagy éppen annak keretei között éltek a 8-9. században, és volt olyan időszak, amikor a kazárok szövetségesei voltak. Márpedig könnyen elképzelhető, hogy nemcsak a kazárok, hanem szövetségeseik vezetői is felvették a zsidó vallást. Ezért merem azt mondani – magamban egy kicsit nevetve azon a fricskán, amit ez a mélymagyar tudatnak jelent -, hogy ha valaki egyáltalán zsidó volt a honfoglaló magyarok között, akkor Árpád fejedelem biztosan.
A zsidó-magyar kapcsolatra vonatkozó legkorábbi dokumentumok egyébként a 11. századból származnak, amelyek a Rajna-vidék és a kijevi nagyfejedelemség között utazó kereskedők tevékenységével kapcsolatosak.
A 14. század elején írt krónikás feljegyzések már Budán zsidó kapuról és a zsidók zsinagógájáról szólnak. A tatárjárás után, az 1250-es években IV. Béla a budai pénzverde felállításához az osztrák herceg kamaragrófjai közül hívott meg zsidókat, akiknek privilégiumokat adott: teljes feudális jogokat kaptak, földbirtokaik voltak, kardot viselhettek – még ha ez az állapot nem is tartott sokáig. Az általános történetírói felfogás szerint Nagy Lajos 1360-ban űzte ki a zsidókat, az én kutatásaim – egy héber krónikás adata! – szerint azonban ez 1348-ban, a nagy pestisjárvány idején történt, és ebben jelentős szerepe volt annak, hogy elterjedt a vád: a járványt a zsidók terjesztik.
A magyar-zsidó viszonyt mennyiben befolyásolta Róma?
– 1215-ben a IV. lateráni zsinat jelentős változást hozott a római katolikus egyház álláspontjában. Korábban a céljuk az volt, hogy a zsidókat mint az eredeti kinyilatkoztatás bizonyítékait mutassák fel, a zsinat után viszont ezt felváltotta a térítési szándék. Arra az esetre, ha ez nem sikerülne, kilátásba helyezték, hogy a zsidók mozgásterét a legszűkebbre korlátozzák – bár a megsemmisítésük nem merült fel.
Ennek eredményeként a 13. században a magyar királyság, illetve a pápaság és annak magyarországi legátusa között nem kevés feszültség keletkezett annak kapcsán, hogy az Árpád-házi királyok, különösen II. András vagy IV. Béla szívesen alkalmaztak zsidókat államigazgatási feladatokra.
Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy a diaszpóralét, a jogfosztások és üldöztetések ellenére a zsidóság nemcsak fennmaradt Európában, hanem később – különösen Magyarországon – a polgárosodás egyik motorját jelentette?
– Ennek kulcsa abban rejlik, hogy a zsidó közösségek rendkívüli módon ragaszkodtak a hagyományaikhoz – ami jóval tágabb fogalom, mint a vallás -, de nem dogmatikusan, hanem mindig készen arra, hogy megújítsák, modernizálják. Márpedig ebbe a hagyományba beletartozott a szolidaritás, a királyi-állami törvények megtartásának talmudi elve, miközben mégis ragaszkodtak egyfajta autonómiához, például a belső üzleti vitákban rabbinikus bíróság döntött. Emellett ragaszkodtak az arányos tehervállaláshoz – Mária Terézia türelmi adójának egyharmadát fejkvóta alapján mindenkinek vállalnia kellett, kétharmadát viszont a vagyoni helyzet alapján vetették ki, vagyis mindenkinek fizetnie kellett, de a gazdagok arányosan többet fizettek. Ezt a modellt ma progresszív adózásnak hívjuk.
Előny származott a földrajzi megosztottságból is, ugyanis a hagyományok más és más módon fejlődtek tovább, miközben a közösségek laza kapcsolatban maradtak egymással. Ez azt eredményezte, hogy a kihívásokra mindig volt valami válasz – nem egyetlen ötlet volt, hanem száz. A sokközpontú, a döntési hatáskört értelmesen szétterítő társadalom pedig alkalmazkodóképesebb, mint a centralizált, mivel hatékonyabban tud reagálni a körülmények változására.
Természetesen többnyire vallási jellegű kérdések merültek fel, de számos gyakorlati problémára is ebből a közös tudásbázisból pattant ki a megoldás. Például amikor a 9-10. században az arab hódítás miatt a mediterráneumban a tengeri kereskedelem nehézzé vált, a szárazföldi utak pedig eleve veszélyesek voltak, a rádhánita zsidó kereskedők kifejlesztették az utalvány intézményét. Ez lehetővé tette, hogy ne kelljen komplett vagyonokat magukkal vinniük az útjaik során: ezzel a papírral ők maguk vagy üzletfeleik akár Novgorodban is megkaphatták a pénzüket. Ebből fejlődött ki a korai bankrendszer.
Nagyban szolgálta a fennmaradást az írástudás és a tanulás is, a sokat utazó kereskedők pedig számos nyelvet ismertek: a Török Birodalom például tolmácsként többnyire isztambuli, belgrádi vagy magyarországi zsidókat alkalmazott.
Ez nyilván információs hatalmat is jelentett számukra, nemigaz?
– Abban az értelemben mindenképpen, hogy meg tudták magukat védeni – a zsidó közösségek tevékenysége ugyanis nem arra irányult, hogy mások fölött hatalmat gyakoroljanak.
A teljes cikk itt olvasható.