Én egy holokauszt-aktivista vagyok

Sóvirág címmel mutatja be új darabját a Tünet Együttes október 13-án a Vígszínházban. A kortárs darab érdekessége, hogy főszereplője egy 90 éves holokauszt-túlélő, Fahidi Éva, aki életében először fog táncolni színpadon; partnere a nála hatvan évvel fiatalabb Cuhorka Emese.

Fahidi Éva életét nem lehet elvonatkoztatni a holokauszttól. Ahol ő megszólal, ott előkerül a holokauszt. „Én mindent ennek a célnak rendeltem alá. Engem ebben a minőségemben ismernek, ha megkérdeznek, hogy mi a foglalkozásom, akkor azt mondom, hogy holokauszt-aktivista vagyok.

Nagyon célzottan foglalkozom ezzel. Ebben az identitásom vállalása van, és egyre fontosabbnak látom azt, hogy ez Magyarországon is hangsúlyos legyen. Szerintem a 70 éves évforduló hozott pozitív változásokat, sok ember ennek kapcsán döbbent rá, hogy volt egyáltalán holokauszt. Egy lényeges, felnőttesedő ifjúsági réteget érdekelni kezdett, hogy mi volt itt 70 évvel ezelőtt.”

Éva mindenkinek szeretné elmondani, hogy mindannyian veszélyben vagyunk. „Ami velem megtörtént, az mással is megtörténhet. Nekem erről a menekültáradatról is ez jut eszembe, minden mozzanata ismerős, és meggyőződésem, hogy a holokauszt bárhol, bármelyik pillanatban megismétlődhet.”

Évának borzasztó erős élettörténete van, nagy merészség kellett mellé állítani bárkit is a színpadon. Szabó Réka saját bevallása szerint azt kutatja, hogy a történelmi tapasztalat átadható-e? Mit érthetünk meg a történelemből és mi a mi felelősségünk? Van nekünk ebben bármi aktív szerepünk? „Azt éreztem, hogy nem adhatok választ ezekre a kérdésekre, de ezeket ütköztetni, vagy párhuzamba állítani lehet. Vagy megnézni, hogy ma egy 30 éves mit kezd ezzel a helyzettel. Hogy definiálja magát ma egy harmincas nő, és milyen kinyilatkoztatásokat tesz egy 90 éves nő, és bele tudunk-e ebbe helyezkedni? Erről szól nagyjából az előadás.” Két valódi életből dolgoztak, két valódi személyiségből, mindenki maga írta a saját szövegét.

„Nekem közben azt kellett megértenem, hogyan működik ma egy harmincéves nő, aki nem is tudja, mennyi sok szép dolog vár még rá.” – folytatja Éva. „A mai nőknek bizonyos szempontból sokkal könnyebb, viszont sokkal nehezebb is. Van egy társadalmi közeg, ami egyik oldalról sokkal felszabadultabb és sokkal több lehetőségük van, a másik oldalról viszont sokkal nehezebb, mert nagyobbak a feladatok, nagyobb a konkurencia, de a társadalom ma is férfiközpontú, meg régen is az volt. Hiába vannak feministák, és mi, értelmiségi nők, a világon még nem sokat változtattunk.”

Szabó Réka szerint Évát nem lehet értelmezni a holokauszt nélkül. A mód volt fontos, ahogyan erről beszélnek. Hogy ne a holokausztról beszéljenek, hanem Éváról, és emberekről. Hiszen ebben a pillanatban azok a gátak, amelyek az ideológiai különbségeket felépítik, leomolhatnak. Ahogyan Éva mondta, a holokauszt traumája egy hatalmas sziklatömb, minden beszéd és feldolgozási kísérlet morzsákat el tud hordani talán ebből a sziklatömbből, de maga a sziklatömb nem elhordható. Ez ott marad örökre, és kikerülhetetlen.