Alig maradtak ránk szukot ünnepéhez kapcsolódó zsidó tárgyak. Ezen a szukoti tálon a tizenkilencedik század végének nosztalgikus ábrázolásai láthatók, melyek egy eltűnőben lévő tradicionális zsidó világot jelenítenek meg.
Szukot van, a nyolc napig tartó időszak, melynek során a zsidó közösségek szerte a világon az egyiptomi szabadulást követő negyvenévnyi sivatagi vándorlásra emlékezve szimbolikusan szukkában, sátorban laknak, vagy legalábbis étkezéseiket ott költik el.
Az őszi ünnephez, az ekkor használt tárgyakhoz kapcsolódnak a judaizmus esztétikai dimenziójának alapszövegei – még akkor is, ha lehet, hogy nekünk elsőként csak a meleg pulóver és az esővédő fólia tűnik elengedhetetlennek.
Az ünnep, a sátor, a szukoti növénycsokor és az etrog szépsége, díszítettsége, mindenkor fontos volt, mégis, alig maradtak ránk ehhez az ünnephez kapcsolódó zsidó tárgyak. Az etrog óvására szolgáló etrogtartók jelentős része eredetileg cukordoboz, gyömbértartó, vagy bármilyen olyan dobozka lehetett, amelyben nem sérül az etrog, a sátordíszek jelentős része pedig akkor is elázott, megsérült a nyolc nap alatt, és múzeumi megőrzés helyett a szemétbe került. A szukoti étkezésekhez sem készültek speciális étkészletek, csak a gazdagabbak asztalára kerülhettek olyan különleges edények, melyek kapcsolódnak az ünnephez. A szukoti jelenettel díszített kis óntál lehetett a sátorban elfogyasztott közös étkezés tálalóedénye, de az is lehet, hogy pusztán falra, vagy vitrinbe szánt díszedény volt, mely az ünneptől függetlenül is hirdette a család zsidó kötődését.
A tál öblében a szukoti étkezés egyik legelterjedtebb ábrázolása, Moritz Daniel Oppenheimer festményének adaptációja látható. A kép eredetileg a „Képek a zsidó családi életből” című sorozatban jelent meg 1865 és 1880 között. A képeken a jó fél évszázaddal korábbi, biedermeier korszak divatosan öltözködő, asszimilált zsidó családjai láthatóak különböző ünnepi-családi jelenetekben. Ezek a tizenkilencedik század végének nosztalgikus ábrázolásai, melyek egy eltűnni, elveszni látszó tradicionális zsidó világot jelenítenek meg. A képeket szinte minden lehetséges formában felhasználták. 1882-ben megjelentek egy díszalbumban, majd elterjedtek a zsidó családok szobáinak falaira akasztott olcsó nyomatokon, fémdomborításként, használati edényeken és tárgyakon. Kiadták a képeket a korszak nagy újdonságának számító képeslapokon is, amivel olyan területekre és családokhoz is elértek, ahová egyébként más módon nem juthattak volna. A kis óntál ezzel a régimódi jelenettel az ősök emlékét őrizte egy polgárosodó, asszimilálódó világban, majd 1914-ben – egy esküvői jelenetet ábrázoló óntállal együtt – az akkor még meg sem nyitott zsidó múzeum gyűjteményébe került.
