Gárdos Ágnes: Fél évet jósoltak nekünk, ötvenkét évet éltünk együtt

Gárdos Péternek jó tíz évébe telt, mire regénnyé tudta formálni szülei megrázó szerelmi történetét. A Hajnali láz az idei londoni könyvvásár egyik nagy szenzációja volt, hamarosan közel harminc országban fog megjelenni, az azonos című filmet pedig decemberben mutatják be a hazai mozik. Interjú Gárdos Ágnessel, az író-filmrendező édesanyjával, akinek a sorsa, a főhősnő, Lili személyén keresztül kel életre a regényben.

Ön mikor tudta meg, hogy leendő férje, Miklós nagyon beteg?

Megírta, hogy egy „hülye orvos” azt mondta neki, hogy hat hónap múlva meg fog halni. Amikor bejelentettem a tábor vezetőjének, hogy férjhez fogok menni ehhez a fiúhoz, akkor azt mondta: maga 18 éves, és egy halálos beteghez akar hozzámenni? Én viszont közöltem, hogy nem törődöm vele, tart, ameddig tart. Mondták, hogy a legjobb esetben is fél éve van hátra. Le akartak beszélni, azt mondták, hogy találok még ilyen fiút, de én azt válaszoltam, hogy nem, ilyet nem találok. Végül ötvenkét évig éltünk együtt. Talán hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt a döntést akkor normális ésszel végiggondoltam volna. Valahogy nem hittünk benne, nem törődtünk vele. Nem úgy indultunk neki, hogy ez a szerelem fél évig fog tartani, úgy tettünk, mintha a halálos diagnózis nem is lett volna. Tudtuk, hogy súlyos a betegsége, de egyszerűen nem hittük el.

1946 augusztusában érkeztek haza Budapestre, de soha nem merült fel, hogy külföldön maradjanak?

Fölmerült, hiszen rokonaim éltek Amerikában, de mi mindenképpen haza akartunk jönni. Egy pillanatig sem akartam kint maradni. Svédországból megírtam az itthoniaknak, hogy férjhez akarok menni, és nem tudunk várni, itt akarunk összeházasodni. Akkor még nem voltam húszéves, így az anyámtól engedélyt kellett kérni, ami Londonon keresztül érkezett meg. Svédországból később két repülőgép indult, az egyik májusban, a másik augusztusban. Mi olyan géppel jöttünk Prágáig, hogy azt hittük, lezuhanunk. Életemben akkor ültem először repülőgépen, és úgy dobált minket, hogy majd’ elájultunk a félelemtől. Prágából vonattal jöttünk Budapestre. Borzasztó meleg volt. A pályaudvaron várt ránk az egész család, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Meg voltak döbbenve, hogy ilyen lépésre szántam el magam. Volt anyámnak egy húga, aki igazi vészmadár volt a családban. Amikor anyám meglátott, persze nagyon sírt, hiszen sokáig nem is tudták, élek-e, mire a nagynéném azt súgta neki: „Ne sírjál, majd elválnak!”(nevet)

A férje később újságíróként dolgozott, íróként több könyvet is jegyzett, de mit gondol, miért nem írta meg ő maga a kettejük történetét?

Ő sokkal visszafogottabb és szégyenlősebb ember volt ahhoz, hogy ezt az egészet saját maga dolgozza föl. Lehet, hogy nem is járult volna hozzá, hogy Péter megírja a történetet. Nem tudom, ez már nem derül ki. Annak talán örülne, hogy sikeres a könyv, de nem biztos, hogy engedte volna. Én is nehezen mentem bele, épp ezért – amit ma már bánok, de visszacsinálni nem tudom – nem akartam a saját nevemen szerepelni a könyvben.

Mi volt ennek az oka?

Nem tudom megmondani. Szégyelltem bizonyos dolgokat, azt hiszem.

Mit érzett, amikor először elolvasta a könyvet?

Amikor először elolvastam, nagyon megrázott, és akkor is még azt mondtam, hogy de jó, hogy nem a saját nevemmel szerepelek benne, és nem tudják, hogy ez én vagyok. Ma már nagyon bánom. Bárkinek dedikáltam a könyvet öt évvel ezelőtt, mindig elmondtam, hogy én vagyok a Lili. Ezt már nem lehet visszacsinálni, de magam előtt is szégyellem, hogy miért nem akartam a saját nevemmel szerepelni benne. Szégyelltem néhány dolgot, szégyelltem például a zsidó kitérés ügyét. Attól féltem, el fognak ítélni érte, és ezt nem akartam. Azt hiszem, aki nem ment át ezeken a dolgokon, az nem is értheti meg.

A teljes cikk itt olvasható.