Amikor éppen valamilyen jócselekedetre készülünk, jól tesszük, ha észben tartjuk: ártani a legjobb szándékkal is lehet. Ezért ahelyett, hogy minden erőnkkel azon fáradoznánk, hogy a hozzánk áradó menekülteket vég nélkül befogadjuk, inkább javítsunk azokon a feltételeken, amelyek miatt ezek az emberek menekülni kényszerültek a hazájukból.
Jom Kippur napján sokan közülünk – még azok is, akik amúgy nem viszik túlzásba a jámborságot – a frigyszekrény előtt fognak bűnbánatot gyakorolni. Az én kedvenc imám mindig is az Al chet volt, amelyben hosszan soroljuk fel vétkeinket, a komolyabbaktól egészen az olyan apróságokig, mint a csúnya beszéd vagy a hivalkodó öltözködés. Ebben az évben viszont még egy sort kellene hozzáadnunk ehhez az időtlen imához: Uram, bocsásd meg nekünk azokat a vétkeket, amelyeket a legjobb szándékkal követtünk el színed előtt.
Ez nem csak egy elkésett ötlet, hanem egy sürgős erkölcsi kötelesség. Csak kérdezzük meg Ravot.
Ismertebb nevén Rabbi Abba bar Aivu, a harmadik században élt, és valószínűleg a leghíresebb az Amoraim tagjai közül. Azon bölcsek közül, akiknek a zsidó jogról folytatott vitája végül a Gemarában lett összegyűjtve. A Talmud szerint az egyik évben, pont Jom Kippur előtt Rav igen nyugtalan volt, ugyanis vitája támadt egy hentessel, és az a bizonyos hentes – aki a Talmud sugallata szerint hibás volt – nem volt hajlandó bocsánatot kérni a bölcstől.
Rav türelmetlenül várta, hogy az ügy még az Ítélet Napja előtt megoldódjon, ezért elindult, hogy találkozzon a hentessel. „Megyek, hogy kiengeszteljem” – mondta magában. Útközben még beugrott az egyik tanítványához, Rabbi Hunához, és beszámolt neki az esetről. Huna elszörnyedt, és figyelmeztette a mesterét, hogy semmi jó nem származik egy ilyen találkozóból, de Rav nem hallgatott rá. Amikor belépett a hentes üzletébe, a hentes felnézett Ravra és dühösen rákiáltott: „Menj innen! Nincs veled semmi dolgom!”. Ahogy a hentes ezeket a dühös szavakat kimondta, egy csont kirepült abból az állatból, amelyet éppen az éles késével szeletelt, és beleállt a hentes torkába, megölve őt a helyszínen.
Ez egy furcsa és hátborzongató történet, és mint minden talmudi történet, ez is sok értelmezésre ad lehetőséget. Vajon úgy kellene olvasnunk ezt a történetet, mint egy példabeszédet, amely arra figyelmeztet minket, hogy az erős és a büszke – senki sem erősebb vagy büszkébb a bárdjával hadonászó makacs hentesnél – el fog pusztulni, míg az okos és a szerény megmarad? Ez talán annak a megerősítése, hogy azok, akik követik Isten akaratát és megtartják parancsolatait, boldogulni fognak, míg azok, akik előrébb tartják hétköznapi ügyeiket nem fognak? Sok kommentár létezik, az én kedvencem a nagy francia, zsidó filozófus, Emmanuel Levinas magyarázata, annak ellenére, hogy eléggé radikálisnak számít.
Miután a II. világháborút egy koncentrációs táborban raboskodva vészelte át, a nácik veresége után Levinas visszatért a visszafoglalt Párizsba, hogy karrierjét nem meglepő módon a legmegfejthetetlenebb és legértetlenebb teremtményen, a „másikon” való gondolkodásnak szentelje. És a „másikon” való gondolkodás közben Levinas amellett érvel, amit Rav olyan látványosan nem tett meg.
Az egyik nagy hatású esszéjében Levinas azt mondja, hogy a hentesnek igaza volt, neki ugyanis valóban semmi dolga nem volt Ravval. „Az emberiség egymástól elkülönült szinteken létező csoportokból áll” – írja Levinas. „A szintek között nincs átjárás, ezért nem alakulhatott ki még egységes emberiség.” A történet – vonja le a következtetést Levinas – „azt tanítja nekünk, hogy a puszta jó szándék akár életveszélyes helyzetekben is sodorhatnak minket, és hogy Rav mérhetetlenül felelőtlen volt akkor, amikor túlzottan bízott a hentes emberségében.
Országaink vezetőinek óvatosnak kell lenniük. Csakúgy, mint Rav, sokan közülük bölcsek, igazak, érzékeny lelkek, akik együttérzéssel tekintenek embertársaikra, és akiket a jót cselekvés vágya vezérel feladatuk elvégzése közben. És csakúgy, mint Rav, azt feltételezik, hogy csupán a bűnösök meghallgatására van szükségük ahhoz, hogy a bűnbánat útjára tereljék az ellenük vétkezőket. Nem tudnak elképzelni más forgatókönyvet. Nem tudják elképzelni, hogy cselekedeteiknek szörnyű hatása lehet.
Idén nyáron Barack Obama gyönyörű példával illusztrálta azt a naiv világlátást, amelyről itt beszélek. Kenyai látogatása során az elnök azt mondta, hogy nem érti azokat az afrikai diktátorokat, akik egész életükben önkényesen uralkodnak. „Nem értem, hogy az emberek miért akarnak ilyen hosszú ideig hatalmon maradni” – vallotta be az elnök, – „különösen akkor, ha már egy csomó pénzt kerestek a munkájukkal”.
Csakugyan, miért is teszik ezt? Milyen más motivációja lehet valakinek, hogy ragaszkodjon a hatalomhoz, amikor már javadalmazásának nyilvánvaló és ésszerű kérdése rendezve lett? Az elnök nem tud elképzelni ennél sötétebb motivációkat, és csakúgy, mint Rav, felszólította a megnevezetteket, hogy térjenek végre észhez.
Sajnos az elnök hibái pont annyira katasztrofálisak, mint a régi rabbié voltak. A Szíriában, Oroszországban, Iránban és más helyeken történtek emlékeztetnek minket arra, hogy mennyire előrelátó volt a történelem egyik legsúlyosabb vérengzését túlélő Levinas, amikor azt állította, hogy egyelőre még nem alkotunk egy egységes emberiséget. A gyerekekre hordóbombákat dobók és azok kiszolgálói, az ártatlanok hóhérai, azok, akik géppuskatüzet nyitnak a holdtalan átjárókra, csak azért, hogy elvegyék az életét a kimerült családoknak, akik az elnyomás és a nyomorúság elől menekülnek – mindezek egy, a miénknél alacsonyabb világot foglalnak el. A velük való párbeszéd több, mint hiábavaló. Halálos veszélyt jelent.
Amikor éppen valamilyen jócselekedetre készülünk, jól tesszük, ha ezt a figyelmeztetést észben tartjuk. Ahelyett, hogy minden erőnkkel azon fáradoznánk, hogy a hozzánk áradó menekülteket vég nélkül befogadnánk, inkább javítsunk azokon a feltételeken, amelyek miatt ezek az emberek menekülni kényszerültek a hazájukból. Ehhez először is meg kell fogadnunk Levinas bölcsességét, menjünk egy csendes sarokba, és mondjunk egy kis imát, bocsánatot kérve azokért a szörnyű dolgokért, amelyeket a legtisztább szándékkal követtünk el.
