Demberség

Van egy jellemző félmondat, ami rendszeresen visszatér a menekültekkel kapcsolatos (vagyis hát ne csiszolgassuk: a menekültellenes) kormányzati, állami, félhivatalos és magánvéleményekben. Nevezzük talán „magyarázó elutasításnak”. Ez a kis retorikai elem a „természetesen a valódi menekülteken segíteni kell, de…”

Nincs ebben semmi új, sőt. „Én nem vagyok antiszemita, a legjobb barátaim között is vannak zsidók, de…”; „Én ismerek dolgos, szorgalmas cigányokat is, de…”; „Semmi bajom sincs a melegekkel, na de…”; „A szomszéd Józsi? Rendes ember, de…”

Jelentése világos: mi mondjuk meg, hogy ki a menekült („Wer Jude ist, bestimme ich”, hogy ki a zsidó, azt én döntöm el – mondta Göring Karl Lueger bécsi polgármestert idézve). Az a sok ezer ember, aki most a határon várakozik a nyomor és a háború (igen: „és”, nem „vagy”) elől menekülve, a csecsemőktől az aggastyánokig, nem menekült. Ők a „de”: a világuralomra törő zsidók, a lopós, lusta cigányok, az utcákon őrjöngő, fiatalságot megbuzeráló melegek, a részeges Józsi szomszéd rokonai. Nemtetszés szerint.

E kis félmondatban a „de” éppen arra szolgál, hogy tagadja az előtte álló tartalmat, hogy megmagyarázza az utána következő elutasítást. Valódi jelentése ez: kifelé ezekkel az idegenekkel, de ezt valamiért nem akarom (nem merem, nem illik, netán magam előtt is szégyellem) így kimondani. Súlyosabb esetben sajátosan skizoid konstrukció: az illető már maga is elhiszi, enélkül sérülne kialakított önképe. Valóban kijelöl magának „díszzsidókat”, „díszcigányokat”, szóba áll egy meleggel (másfél méterre áll azért, mert hátha elkapja a buzibacit), előre, jó hangosan köszön a lépcsőházban a Józsinak (de azért úgy tesz, mintha a postaládát ürítené, és megvárja a következő liftet). Csak „a többieket” gyűlöli, csak tőlük fél. A másoktól.

A teljes cikk itt olvasható.