Magyarország legnagyobb temetője tényleg Auschwitzban van

Pion István fiatal kortárs költő, országos hírű slampoetry-előadó, a magyarországi slammozgalom egyik alapítója, és epizódszereplője a Cannes-ban díjat nyert Saul fia című magyar holokausztfilmnek. Szerinte sokan nem látnak túl a saját sérelmeinken, viszont ez a film segíthet abban, hogy minél többen nézzenek szembe a holokauszttal.

A holokausztfilmek mindegyike passiójáték, különösen a Saul fia, ami konkrétan az auschwitzi gázkamrákban és megsemmisítő létesítményekben játszódik. Neked eljátszani egy figurát ebben mennyire volt szakrális élmény, a forgatás és a film befolyásolta, árnyalta az istenképedet?

A Saul fia fokozta a félelmemet az emberiség önpusztításával kapcsolatban, s tartok tőle, hogy ez a félelmem már nem múlik el, mert beláttam annak az igazságát, hogy minden megtapasztalt kegyetlenségnél többre is képesek vagyunk. De az emberről beszélek. Isten, ahogy Géza mondta szintén egy interjúban, fogta minden halálba menő kezét. Azonban szerintem nemcsak hogy fogta a halálba menők kezét, de Isten a teremtés óta talán sohasem halt meg ilyen rövid idő alatt annyiszor, mint a holokausztban. (…)

Mennyiben változtatott érzéseiden, látásmódodon a film?

A zsidó kultúra itt él a keresztény kultúrával kéz a kézben, így a kapcsolatom európai viszonylatban értelmezhető vele, hiszen ez a mi kultúránk is, így is hívjuk: európai, zsidó-keresztény kultúrkör. Szóval ebben nőttem fel. A holokauszttal viszont csupán történelmi kapcsolatom volt, és az embertől alapvetően elvárható együttérzés szintjén tudtam csak kezelni. Ehhez képest mostanra kifejezetten személyessé vált, sőt ez a szenvedéstörténet a Beneš-dekrétumok miatt kredencbe szögelt, vagonban Magyarországra csempészett nagyanyám történetét is közelebb hozta hozzám.

A Magyar Nemzet kulturális szerkesztőjeként mi a véleményed az úgynevezett nemzeti oldal holokausztképéről? Véleményed szerint hol tart a magyar nép és nemzet a trauma feldolgozásával, a gyászfolyamattal, felelősségérzéssel, frusztrációval?

Azt hiszem, valami hasonlatos tapasztalat, mint amilyet én szereztem a film készítése és megnézése közben, jó terápia lehet. Ugyanis nem látunk túl a saját sérelmeinken. Viszont ez a film ebben is segíthet. Sőt talán ez is célja: hogy szembenézzünk a holokauszttal, azzal, hogy ez a mi tragédiánk is, s nem csupán csak azért, mert a civilizáció deficitje, hanem azért is, mert Magyarország legnagyobb temetője tényleg Auschwitzban van.

A teljes cikk itt olvasható.