Talán, ha meglátnánk az embert egymásban is

A félelem, a gyűlölet nem csupán az idegen népekkel kapcsolatban hatja át a gondolatainkat, hanem mindennel szemben, ami nem ismerős a számunkra, vagy amit nem a saját focicsapatunk harsog a fülünkbe. Rettegünk attól az érzéstől, hogy bizonyos kérdésekben a törésvonalon innen és túl egyet lehessen érteni.

Téma lett a menekültkérdés a legtöbb családban, baráti társaságban az utóbbi időben. Én is sok ismerősömmel beszélek erről, zsidókkal is, akik közül többen gyötrődnek, hogy milyen álláspontot alakítsanak ki. Egyrészt átérzik a humanitárius szempontokat, másrészt áthatja őket a muzulmánokkal szemben érzett fóbia. Gondolom, lehetnek így sokan a másik oldalon is, annak a bizonyos nagy falnak a túloldalán, ahova innen nem lehet belátni, családi és baráti szálak sem vezetnek oda, csak hírek jönnek a médiából, harcolunk a fantomokkal. Mégis, a migránsoknak érkező rengeteg adomány, segítség azt mutatja, a lakosságból nem csupán a „balliberális csőcseléknek” bélyegzett társaság érez részvétet a földönfutók iránt.

Sőt, e „csőcselék” egy része is gondban van, megszokták, hogy amit a nekik kedves médiumok mondanak, azzal 80%-ban egyet tudnak érteni, most mégis ott zakatol bennük valami más, amit leginkább félelemnek lehet nevezni. Félnek a muzulmánoktól, félnek a túlzott toleranciától, félnek az ismeretlentől, az idegentől. Félreértés ne essék, nem arról fog szólni ez a cikk, hogy megmagyarázzam, a félelmüknek jogos alapja van. Szó sincs róla, egyetértek a Kibic oldalán megszólaló rabbikkal, hogy a félelem nem vezethet minket, nem adhat jó válaszokat. De képesnek kéne lennünk legalább megfogalmazni az aggályokat, hogy túl tudjunk rajtuk lendülni. Vagy nem ártana elgondolkozni azon, amit a Berlinben élt Kertész Imre írt a Végső kocsmában.

De Magyarországon mindez lehetetlenség. A félelem, a gyűlölet nem csupán az idegen népekkel kapcsolatban hatja át a gondolatainkat, hanem mindennel szemben, ami nem ismerős a számunkra, vagy amit nem a saját focicsapatunk harsog a fülünkbe. Rettegünk attól az érzéstől, hogy bizonyos kérdésekben a törésvonalon innen és túl egyet lehessen érteni. Mert nem igaz az sem, hogy minden egyes civil belső indíttatásból segíti a menekülteket. Ha így lenne, nem szavaztunk volna a határon túli magyarok kedvezményes honosítása ellen 2004-ben. Lássuk be, sokunk szolidaritása addig terjed, amíg az általunk támogatott akol egy bizonyos ügyben ezt kéri tőlünk, tovább egy centivel sem. Tévedés ne essék, ugyanez az elv működteti a másik oldalt is, amikor megfenyegetik a nekik kiszolgáltatott, a cégeiknél alkalmazott embereket, hogyha mást mernek mondani, gondolni, akkor búcsút mondhatnak az állásuknak.

Akik pedig mégsem tudnak egyet gondolni a saját csapatukkal, azok sunnyogva, titokban merik csak a véleményüket kimondani, kérdéseiket megfogalmazni, nehogy valaki meghallja, nehogy csúnyán nézzenek rájuk társaik, akikkel egy virtuális pályán játszanak, mert akkor jön a megbélyegzés, a kirekesztés, a magány, a senkiföldje, a gettó vagy a Gulág, attól függően épp, melyik csapatnak vagyunk a tagjai.

Ezt nevezzük mi önálló, autonóm, európai gondolkodásnak?

Hiszen csak két véleménydiktatúrát építettünk ki egy országban! Egy darabig az arányok kiegyenlítettek voltak, aztán elbillent a mérleg az egyik javára a kétharmaddal, és mi tátott szájjal nézzük, milyen démont növesztettünk magunknak.

Még a kérdés lehetőségét is letiltjuk azokkal az ügyekkel kapcsolatban, amelyeket a csapatunk nem támogat. Nincs rá terep, nincs rá fórum, hogy valódi párbeszédet folytassunk. Mert a kérdés veszélyes ám, esetleg kiderülne a másik oldalról, hogy mégsem olyan démoni, kiderülne, hogy vannak döntések, amelyekben netán lehetnek részigazságok is, és amely ügyeket esetleg még mi magunk is aktívan tudnánk alakítani.

Tényleg zavarba ejtő helyzet ez a mostani. Kínos lehet, amikor a feltétlen hűségünkkel szembejönnek a saját belső félelmeink. Van, aki baloldali, és a muzulmánoktól retteg, vagy nem akar befogadni idegeneket, van, aki jobboldali, és részvétet érez az elesettekkel szemben. Persze a nagy többség még idáig sem jut el, csak fújja a mantrát, amit a nagyokosok fentről előirányoztak neki.

A menekülthelyzet által okozott belső ellentmondások akár jót is tehetnének ennek az országnak, ennek a végtelenül polarizált, egymás torkát csak átharapni képes társadalomnak, közéletnek. Jót tehetne, ha egy kicsit messzebbről néznénk az egészre. Csak ehhez beszélgetni, és nem acsarkodni, anyázni és a másikat lesöpörni kéne. A pszichológusok állítólag tanítják is, hogyan lehet egymással kulturált párbeszédet folytatni. De hát, ami nem megy családon belül, miért menne össztársadalmi szinten?

Talán, ha lenne némi alázat, mindkét oldalról, ha lejjebb tudnánk csavarni a cinikus, magyarkodó pökhendiséget, és visszavennénk a másik oldalon egy kicsit a vélt vagy valós nyugati értékeknek való megfelelésből, talán eljutnánk a valódi, közös érdekeink felismeréséig, ahhoz a minimális konszenzusig, ami jobbá tehetné a gyerekeink jövőjét, akik az iskolákban még egy padban ülnek.

Vagy ha néha azt tudnánk mondani: nem tudom. Nem tudom, hogy mi lenne a megoldás, nincs könnyű helyzetben se Magyarország, se Európa, se a magyar kormány, nem lehet ekkora emberáradatot tárt karokkal ellenőrizetlenül beengedni az Unióba, de nem is lehet őket étlen-szomjan, tisztálkodási lehetőségektől megfosztva jogszabályokra hivatkozva napokon keresztül az utcán hagyni.

Talán, ha lenne némi párbeszéd, nem csak a vagdalkozás, a gyűlölködés, talán, ha egymásban is meglátnánk az embert, akkor lehetne valamiféle részleges megoldásra jutni.

Végül is egy országban élünk mindannyian, még ha különböző lövészárkok mögött is…