„Az 50-es években úgy jártak a szakállas zsidók a Dob utcában, mint ma a feketék”

Vallásos családban, egy kis, zárt közösségben éltük a magunk életét a budapesti VII. kerületben a háború után is” – meséli az 1932-ben született Piri néni, aki a pesti gettóban vészelte át a holokausztot, majd mintha a kommunista rendszer semmilyen hatással nem lett volna az életükre, vallásos zsidó férjével szintén ezen hagyományok mentén nevelték két lányukat az előző rendszerben. A 83 éves asszony egész életében hittant tanított, kóser háztartást vezetett, és máig tartja a szombatot.

„Ebben a házban élek évtizedek óta, szerintem én vagyok az egyetlen zsidó, de sosem ért semmilyen atrocitás” – szögezi le már az előszobában a határozott kézfogású, szigorúnak tűnő, kedves asszony. A tágas lakásban katonás a rend, a nappali tele fotókkal: nem csoda, hiszen Piri néninek 5 unokája és 11 dédunokája van, büszkén sorolja a nevüket. Az óriási család nagy része Amerikában él. „Brooklynban van az idősebb lányom és a gyerekei, vagyis az unokáim. Igazi parókás zsidóasszony, egy cukrászdában dolgozik, a férje pedig egy bor gyárban. Évente egyszer-kétszer megyek ki hozzájuk néhány hétre, de szinte naponta tartjuk a kapcsolatot az interneten. A nagyobb unokám nem szeret ide jönni, a kisebbik viszont igen, magyarul beszélnek egymással, de sajnos a dédunokáim nem tudnak magyarul, és szörnyű, hogy nem tudok velük kommunikálni” – mondja szomorúan.

Piri néni az áldásokat a mai napig fejből mondja, idén, amikor először evett dinnyét, elmondta az új gyümölcs áldását, de a kalácsnak is mindig „kijár”. Gyerekkorában a Király utca 6-ban működött lengyel templomba járt a testvéreivel, illetve nagy ünnepekkor a Rumbach zsinagógába. „Jó neológ, erősen vallásos szüleim voltak, édesapám a zsidó temetőben dolgozott, minden reggel imádkozott otthon, gyerekkoromban naponta ment a lakásokban lévő kis, ortodox imaházakba is, de nem volt nagy szakálla, nem hordott hagyományos, ortodox ruhákat, ahogy anyukám sem viselt parókát, de mindig bekötött fejjel járt. Piri néni nagymamája viszont parókás zsidóasszony volt, azaz kopasz volt a feje és kendőt viselt, ünnepekkor pedig parókát. Elmondása szerint nem voltak gazdagok, nem voltak bibliai témájú festmények a falon, csak néhány kegytárgyuk: menóra, mezüze és gyertyatartók. A férje halála után Piri néni elajándékozta a tárgyakat, de menóra, gyertyatartó és a kiddushoz szükséges ezüst pohár ma is van a lakásban. „Pénteken mindig gyertyát gyújtok és áldást mondok, tartom a szombatot, általában nem megyek aznap sehova, a lányom jön hozzám, de a liftet ő sem használja. És időnként ma is eljárok a Kazinczy templomba, csak sajnos nagyon kevesen vagyunk.”

Talmud Tóra Piri nénivel az 50-es években

A nyugdíjas tanítónő emlékszik, a háború előtt a Dob utca 35-ben az ortodox gyerekek együtt tanulták a hittant, a zsinagógai életet, az áldásokat, a történelmet a Talmud Tóra órán az iskola után. Aztán jött a neheze: a sárga csillag és a gettó. „A mi házunk csillagos volt, sokan összezsúfolódtak, aztán menlevelet kaptunk, a Csanády utcába költöztünk és gettóba kerültünk. Minden ékszert és értéket elvettek, bedobálták egy nagy ládába. De legalább együtt voltunk, az is valami. Nekem nem volt halálfélelmem, a szüleimnek inkább. Én levettem a sárga csillagot, és az élelmiszerjegyeinkkel elmentem az Izabella utcába lisztért, cukorért.”

A további részletekről hallgat, majd inkább áttér a háború utáni időkre, a felszabadulás euforikus öröm volt, mondja. „Orosz katonák jöttek és dobáltak négyszögletes barna kenyeret, január 18-án. Szörnyen nézett ki az egész környék, a Klauzál tér tele volt hullákkal, minden le volt rombolva. Én tizenkét éves voltam, a húgom tíz. Rohantunk, hogy megnézzük, áll-e a házunk, a Dob utca 32. Örömmel újságoltuk a szüleinknek, hogy áll, de sajnos a lakásunkat bombatalálat érte.”

Később megnyílt az iskola, szemben, a Dob utca 35-ben. A tanárok közül néhányan visszajöttek, Piri néni akkor járta a 3-4. polgárit. Aztán államosították az iskolát, és megalakult a Talmud Tóra. „A Joint is aktivizálta magát, jöttek az élelmiszer csomagok, csokoládék, mézek és olyan ételek, amiket utána soha nem láttam”, meséli.

Dob utca 35.

A család nagy része tífuszos lett, Piri néni apukája bele is halt a betegségbe, azonban az édesanya és az erős szervezetű Piroska meggyógyult. „Anyukám a hitközségbe ment dolgozni pénzbeszedőnek, hogy meg tudjunk élni, és a Joint is segített. Nagyon keserves évek voltak. De én továbbra is hittant tanultam, majd Hajdúnánásra kerültem, ahol már én tanítottam hittant zsidó gyerekeknek.” Piri néni 1950-ben jött vissza Budapestre, és a már emlegetett Dob utca 35-ben dolgozott tovább.

Piri néni húsz évesen, 1952-ben férjhez ment egy zsidó tisztviselőhöz. „Naná, hogy zsidó volt, elképzelhetetlen lett volna, hogy máshoz menjek.” Férje minden szombaton zsinagógába járt a munka előtt, mivel akkoriban kéthetente volt csak szabad szombat, a munkatársai nem tudták, hogy vallásos, csak azt, hogy zsidó. „Nem verte nagy dobra, hogy templomba jár”, meséli Piri néni. A család az 1950-es években is kóser háztartást vitt, minden ünnepet tartottak és a két lányukat is így nevelték. A gyerekek Kertész utcai iskolába jártak, de szombatonként külön kérvényre otthon maradhattak. „Ez ma elképzelhetetlen lenne egy állami iskolában” – teszi hozzá a 83 éves asszony. – „És nem közösítették ki őket, sok barátjuk volt. Akkoriban úgy jártak a szakállas zsidók itt, a Dob utcában, mint ma a feketék.”

Kering egy „legenda”, amely szerint az akkor 23 éves Piroskának meggyűlt egyszer a baja az Államvédelmi Hatósággal. „Az igazság csupán annyi, hogy a főnökömet vádolták meg kémkedéssel, és ő behívatott engem tanúnak az ÁVH-hoz.” Akkoriban üldözött tevékenységnek számított a hébber írás és olvasás tanítása, 1953-ban pedig anticionista koncepciós pert készítettek elő, és letartóztatták a magyar zsidó ifjúsági mozgalom több vezetőjét. Piri nénit nem helyezték vád alá, csupán tanúnak idézték be. Piroska azzal próbálta menteni a főnökét, hogy azt állította, a férfi nem tanított héber nyelvet, csa az imakönyv héber szavait magyarázta a gyerekeknek. Sajnos a börtönt a férfi mégsem úszta meg.

kóser tejkimérés a Dob utca 35-ben

„Amúgy nekem sosem volt semmilyen összetűzésem a hatalommal vagy a rendőréggel. Nem voltam párttag, nem érdekelt a politika. A férjem viszont belépett a pártba és politizált is, bár nem tudom, mit lehetett a szocializmusban politizálni, hiszen egy párt volt csak”, gondolkodik a kérdésen az idős asszony. Azt mondja, rendszerváltozástól sem remélt semmit, és nem is kapott igazából semmit. „Mostanában többet politizálok, mert jobban ráérek. Az ATV-t nézem és a Klubrádiót hallgatom, aztán a vejemmel vitatjuk meg a híreket”, mondja.

Számára az elmúlt időszak legmegdöbbentőbb élménye a Saul fia című film volt. „Megnéztük a lányommal, és napokig nem tértem magamhoz. A hangoktól frászt kaptam, a moziteremben végig halálos csönd volt. Nagyon jó lenne, ha a fiatalok megnéznék, mert nekik szól” – teszi hozzá Piri néni, miközben újra mosolyogva rendezgetni kezdi a családi képeket.

Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

Támogatom »