,,Tisztességes módszerekkel megnyitni másokat”

Szász Lilla fotóművész munkáit határainkon innen és túl egyre többen ismerik. Pozitív című projektjét, amely egy HIV-fertőzött nő életéről szól, nemrégiben mutatta be a budapesti Off-Biennálén. A kiállítás kapcsán beszélgettünk a pályájáról.

– A képeid nem szociofotók, de nem is úgynevezett művészi portrék. Hogyan határoznád meg a műfajukat?

– Alapvetően dokumentarista hagyományokra építkeznek, de – ahogy Korniss Péter mondta egyszer a képeimről – valahol a konceptfotó és a dokumentarista fotó között vannak. A klasszikus szociofotózást nem bírnám lelkileg, amúgy sem nagyon jellemző a kortárs fotográfiára. A súlyos, elszomorító valóság ábrázolásán túl szükségem van egy kis felszabadító iróniára, ami mindig meg is jelenik a képeimen. A téma így is, úgy is nehéz, de mégis csak van egy kis feloldás.

– A legutóbbi fotófilmed hétköznapi hőse a HIV-fertőzött Márta. Magyarországon hazai művésztől még nem láthattunk AIDS-szel foglalkozó munkát. Milyen volt a visszhangja?

– Életem első olyan anyaga, amelyről azt érzem, hogy átment a művészeti határokon, és ez hihetetlenül jó érzés. 2013 óta beszélgettünk, dolgoztunk együtt Mártával. Tulajdonképpen nem csináltam egyebet, mint hogy vizuálisan megjelenítettem, amit elmesélt nekem, és a saját művészi szűrőmön keresztül óhatatlanul értelmeztem is. A kiállítás után Márta részvételével rendeztünk egy beszélgetést arról, hogy mivel kell együtt élnie egy HIV-fertőzöttnek Magyarországon. Szerencsére ez nem olyan betegség, ami tömegeket érint nálunk, de mindenképpen szót érdemel. A legtöbb embernek először a sztereotípiák jutnak eszébe, miszerint a HIV-fertőzést a drogosok meg a ,,buzik” kapják el egymástól, de Márta monogám házasságban, családban élő anyaként kapta el a vírust. Az előítéletek lebontásában nagyon sokat segít az is, hogy elmondja, soha senki nem távolodott el tőle a betegsége miatt, sőt inkább megerősítette a kapcsolatait. A beszélgetésre körülbelül tizenöten jöttek el, ami elég szép szám ahhoz képest, hogy a HIV-ről egyáltalán nincs társadalmi diskurzus. Az is fontos, hogy az ott elhangzottak teljes terjedelmükben megjelentek a vs.hu-n. Később a HIV magyarországi áldozataiért tartott hagyományos virrasztáson annyian voltak, mint még soha, és nem csak érintettek, hozzátartozók, hanem szolidaritást vállalók, illetve olyanok is, akik aktivistaként segíteni szeretnének.

Nem biztos, hogy mindenkit el lehet érni a művészeten keresztül, de azok, akik elmennek egy ilyen kiállításra, elég nyitottak ahhoz, hogy tovább vigyék a hírét, és ez most sikerült.

– 2012-ben egyik kiállító művésze voltál a Photo España Aqui Estamos című tárlatának. Hogyan figyelt fel rád a főkurátor?

–2006-tól kezdve rendszeresen részt vettem a Photo España workshopjain, 2008-ban és 2009-ben szerepeltem a Descubrimientos (Felfedezettek) elnevezésű pályázati programban, amelyen belül egymás után kétszer beválogattak a világ hetven legjobbja közé. Ott ismerték meg a nevemet, és Gerardo Mosquera emiatt találkozott a képeimmel. 2012-ben az Aqui Estamos kiállításhoz négy fotóstól választott műveket, Richard Avedontól, a már elhunyt világsztártól, az angol Richard Billingham-től, a chilei Paz Errázuriztól, aki most Velencei Biennálé chilei pavilonjában képviseli a hazáját, és tőlem. Az volt a közös bennünk, hogy mindannyian portréval foglalkozunk, és megmutatkozik a szociális érzékenységünk. A társadalom perifériájára szorult, valamilyen szempontból más emberek, illetve csoportok adták a témát.

– Részt veszel – többek közt – a Menhely Alapítvány, a Mosoly Alapítvány, a Bátor Tábor munkájában.  Ők keresnek meg téged, vagy te találsz rájuk?

– A Menhely Alapítványhoz az ott dolgozó Szenográdi Réka hívott meg két éve, hogy ha van kedvem, Fekete András zsűrielnök, Tóth Krisztina író, költő, Kukorelly Endre író, költő és Eifert János fotóművész mellett vegyek részt a pályázatukra érkezett művek zsűrizésében.  Legutóbb is nagyon sok jó pályamű érkezett. Van például egy festő, Dvorcsák Gábor, akinek már évek óta találkozunk a munkáival. Elképesztően szép képeket fest. Szerencsére hajléktalanszállón lakik, ahol hagyják dolgozni. A művészetnek fontos stressz-oldó hatása van, az alkotás felszabadítja, boldoggá teszi ezeket a nehéz sorsú embereket. A Mosoly Alapítvány művészeti kurzusán is ez a cél. Hátrányos helyzetű, például nevelőotthonban nevelkedő gyerekeket tanítunk arra, hogy hogyan fejezhetik ki magukat. Ez nagyon sokat jelent nekik. A Bátor Táborban pedig a művészeti aukciókon szerepelek harmadik éve.  Úgy működik, hogy a befolyt összeg 60%-át a gyerekek táboroztatására fordítják, 40%-a pedig az alkotóké, és szerencsére elég jó áron kelnek el a képeim.

– Mi az ars poeticád?

–Tisztességes módszerekkel megnyitni másokat, megtudni történeteket, és azokat erkölcsileg korrekten, művészileg igényesen publikálni, ez a cél. És közben megismerni magamat. De a történetmesélésnek van másik oldala is. Márta azt mondta: rengeteg mindent megértett a saját életéből azáltal, hogy újra meg újra átbeszéltük, és megpróbáltuk úgy megjeleníteni, hogy az számára is megfelelő legyen. Csodálatos, hogy a lánya a kiállítást látva azt mondta: ennél jobban nem lehetett volna bemutatni mindazt, ami az anyjával történt. Az is cél, hogy a szereplőim a saját életüket tekintve a lehető legtöbbet kapják a közös munkánkból.

–Hogyan tudod annyira eltartani magadtól a történeteket, hogy ne azonosulj túlságosan a szereplőikkel?

– Nagyon nehéz eltartani, komoly tudatosság kell hozzá, de már megszereztem a kellő rutint. Amikor belemegyek a történetbe, teljes intenzitással ott vagyok, de ahogy eljövök a helyszínről, tudatosan másra koncentrálok. Muszáj, mert különben bele lehetne bolondulni. Sokat segít például, amikor a képeket válogatom, mert az színtiszta, egyedül végzett munka, csak úgy lehet csinálni, ha a fotóval foglalkozom, nem azzal, akit ábrázol.

– Mit láthatunk tőled legközelebb?

– Kaptam egy balatoni felkérést [Emlékek tava, Szentbékkálla 2015. július –a szerk.], és kitaláltam, hogy megcsinálom a káderdűlőt. De tovább viszem Márta történetét is. Találtam egy fiút, vele fogok a jövőben dolgozni. Kettőjük történetéből jövőre lesz kiállítás a Liget Galériában. Ezen kívül folytatom a nemrég megkezdett nemzeti konzultációt az internetről és a bevándorlásról.