Akasztják a hóhért, amikor a levéltár önmagát archiválja? Az utóbbi időben számos művészeti projekt készült levéltárak, könyvtárak belsejéről, a dokumentumok tömegességéről. Levéltárunk dokumentumait Ritter Doron fényképezte: képein egy elképzelt család emlékei elevenednek meg Lisszabonban a holokauszt emlékév tiszteletére rendezett kiállításon.
A dokumentumok természetesen a levéltárban maradtak ránk – ezeket egészítettük ki olyan tárgyakkal, apróságokkal, amelyek akár az eredeti iratok mellett is láthatóak lehettek volna. Levelek, fényképek, egy kéziratos receptfüzet, nyomtatott zsinagógai rendszabályok, a mikve ruhatárának figyelmeztető felirata, kották, házassági szerződések, vagy akár vicces újévi üzenetek. Vajon mit, milyen formában jelenthettek eleinknek?
Társadalomtudományosan megfogalmazva azt mondhatjuk, hogy ezek a tárgyak és elrendezések segítenek megérteni a források eredeti kontextusát, jelentőségét a zsidó családok és közösségek életében.
Rekonstrukciónk persze némileg önkényes, hiszen lehet, hogy az a kisgyerek, akinek iskolai füzete szerepel a képen, igazából sosem hagyta szét a társasjátéka darabjait, pláne nem tanulás közben, vagy akinek a csipkés kombinéja látszik egy fotón, az sosem ment a mikvébe. Lehet. De mindez akár igaz is lehetne, hiszen a történetek minden eleme igazi, múltból megőrzött örökségelem, korszakban, stílusban, kultúrában egyeznek. Mégis: összeillesztésük a mi kortárs elképzelésünk az életükről, hiszen a zsidó családtörténetekben bekövetkezett súlyos szakadás miatt sok történetet már nem hallhatunk, nincs nagymama vagy nagypapa, aki elmesélhetné, hogy hogyan volt valójában.
Ezek a forók ezért, minden nosztalgikus bájuk ellenére is a holokauszt emlékét hordozzák, illetve azt a szomorú tényt, hogy egy egész generációnak hiányoznak a nagypapamesék és családi legendák. A fényképsorozat 2015. június 15-től ezt az érzést próbálja megérthetővé tenni Lisszabonban, a magyar követség által a holokauszt emlékév tiszteletére rendezett kiállításon.
